Riszálom úgyis

Október 8.
 

Reggeli után egyből nekiestünk a prezentációinknak. Én röpke 2 órát csiszolgattam még, a laptop szinte lemerült. 11 után megindultunk Maromenába, szépen felkészülve, Marko - most először – megborotválkozva. Mindenkit elláttam WWF-es megjelenéshez méltó felszereléssel, Claire megkapta a régi WWF-es pólómat, én felvettem sajátomat, a fejkendőt Jonas kötötte fel, Marko pedig a sapkát kérte. Szóval összeállt a felkészült – és persze izgatott kis csapat. Mielőtt a faluba értünk, egy hajó állt meg mellettünk, Gaetan, Bernardin (projektvezető), Velonzara és még egy rakás ember, köztük egy orosz WWF-es aki a jegesmedve projekten dolgozik. Fogalmam sincs mit csinál itt, pár percünk volt beszélni, annyit mondott eljött megfigyelni az itteni munkát, azután majd más országok WWF irodáit látogatja a tigris védelmi projektekkel kapcsolatban. Mindenesetre mind nagyon megörültek nekünk, főleg mikor megcsillogtattuk az elmúlt 2 hétben felszedett – nem túl széleskörű – malagasy tudásunkat. Gaetan-ékkal annyiban maradtunk, holnap jönnek, és távoztak, kivéve Velonzara, ő velünk maradt, hisz a prezentációért ő a felelős.
Ramon és Charles házában nekiálltunk a prezentációk utolsó símitásainak, én még szerettem volna pár képet kinyomtatni. És mivel kaptunk is egy nyomtatót a WWF-től, miért ne használnánk ki. Csakhogy Ramonék még a generátoruk használatával is hadi lábon álltak, így az is egy hosszabb összeszerelést igényelt, nem beszélve a nyomtató üzembe helyezéséről. Telepíteni is kellett, és a programhoz szükséges CD-t persze senki sem látta. Végeredményképp sikerült azért, de voltak kétségek.

Délután 3ra volt meghirdetve a program, mi akkortájt el is készültünk. Persze 4 előtt csak Velonzara, Franciska és mi 6-an voltunk jelen. De azután szépen lassan teljesen megtelt az iskola, annyira, hogy mi kihordtuk táskáinkat és az ajtóban álltunk, hogy mindenki elférjen. Először csak férfiak töltötték fel az iskolapadokat, majd rákérdeztünk, mi a helyzet a nőkkel. Velonzara azt mondta, hát igen, a nők miatt külön szólni kell a közösség vezetőjének. Kérdeztük, miért nem szólt, hisz a WWF politikája, hogy a nőket is bevonja. Azt mondta tulajdonképpen jelezte, de hát a valóság az nem az elmélet… Amikor lefordította a többieknek, mi a téma, amiről beszélünk, 1-2 férfi megindult, hogy berángassa asszonyát. A lényeg, hogy újabb 1-másfél óra várakozás után (el kellett készülniük, lambaohany, arcukra a szokásos máz) az asszonyok is megérkeztek. Negyed 6 után kezdtük meg az előadásokat. Charles elsőként, majd én, engem Claire követett, azután Ramon. A fordítás (Franciska és Velonzara) olyan hosszadalmas volt, hogy nemcsak megduplázta beszédünk idejét, de még annál is többet vett igénybe. A helyiek is néha úgy tűnt, türelmüket vesztik, de valószínűleg csak képeink miatt voltak túl izgatottak, ennek köszönhető a morajlás-felzúdulás. Volt, aki közben gyermekét szoptatta, de emellett alapvetően érdeklődéssel hallgattak bennünket. Én a hosszadalmas fordítások miatt az előadásom közben úgy döntöttem, az eredetileg tervezett 2 természetvédelmi projekt helyett csak egyről beszélek, a lényeget ezzel is össze tudom foglalni. Előadásom pár mondatban bemutatta Magyarországot (hol van, hogy néz ki, 2 nagy folyónk van, mezőgazdaság jellemző túlnyomórészt, stb), majd egy terepi projekt kapcsán a folyószabályozás problémakörét, az elhamarkodott, természetvédelmi szempontból kárt okozó döntésekre futtatom ki, belefoglalva, hogy a lakosság is természetesen „rosszul jár” ezen döntésekkel, és hogy milyen megoldási mechanizmusok jönnek számításba a WWF közbenjárásával. Egyszóval egy kis hazafiasság, egy kis természetvédelem, WWF „fényezés” és persze mindez olyan módon, hogy a helyiek megpróbálják saját helyzetükkel párhuzamba állítani a hallottakat. Mindehhez arra volt szükség, hogy a tökéletesség igénye nélkül a lehető legegyszerűbb és kissé elnagyjázott formában próbáljam meg mindezt előadni. Remélem nagyjából sikerült is, Franciska szerint mindenesetre igen.
Sajnos úgy elszaladt az idő, hogy Jonas és Marko jelezték, hogy besötétedett és az emberek kezdtek elszivárogni, így talán az ő prezentációjuk most nem túl alkalmas. Valóban nem, így szépen befejeztük a gyűlést. A szájízünket némileg elrontotta, hogy a legvégén láttuk, amint a gyűlésen való megjelenésért kapott pénzen osztozkodnak a résztvevők. Tudtuk eddig is, hogy nem akartak ingyen eljönni, és valószínűleg a WWF fizet majd valamennyit, hogy eljöjjenek, de mégiscsak más volt szembesülni vele.
Totál sötét volt, mire elindultunk, a lábam egyébként sincs jó állapotban estére, és a sötétben extrán nem volt kellemes a menet. Mire Befasy-ba értünk, az összes csillag is fent volt. A helyiek persze diszkóztak, 1-2mozdulat erejéig berángattak, de aztán egy gyors vacsi és lefekvés mellett döntöttünk. Hisz holnap is nap vár, és még a mainál is fontosabb, hisz saját falunkban prezentálunk majd.
 

Október 7.

A reggelt a női szakasz kezdte korai keléssel, halászat monitoring. Marko elment Dani-val lapát-típusokat kipróbálni, mert eltökélte magát, hogy csináltat 2-3 evezőlapátot, és hazaviszi őket, mivel itt a közeli faluban a tanalánok (egy nép, törzs) profik az evezőkészítésben és rendkívül olcsón teszik mindezt.
A kihajózó pirogue-ok ma az átlagnál korábban indultak, így fél 8 körül be is fejeztük a számolgatást. Jonas a Marko által beígért pita kenyerek helyett valami édesre vágyott, és mivel Marko egyébként sem volt még sehol, kitaláltuk, hogy megpróbálkozunk a bokoboko készítéssel. Az eredeti recepthez kellett volna 1-2 rendelkezésre nem álló alapanyag, így rögtönöztünk, liszt, cukor, tojás és tej, és készen volt az isteni bokoboko á la Claire és Alexa. Tényleg jól sikerült, szokás szerint kiürült a tál. A tej persze már egy ideje porból készült tejet jelent, az utolsó dobozos tejünket egy hete bontottuk ki, és – ez a mi formánk – romlott volt. A tartósított, hűtés nélkül is hónapokig tárolható tej, felbontása pillanatában csomókban állt és büdös volt. Mindegy, túltettük magunkat rajta, a portej is teljesen jó, sőt!

Kicsivel később el is kezdtük a beérkező pirogue-ok vizsgálatát. Elég jó a fogás az elmúlt napokban, ma is, sok hal, polip és egyebek. Sajnos a halászok nem nagyon vesznek tudomást arról, hogy a homár halászati szezonja véget ért október elsejével, és januárig szabály tiltja halászatukat. Még mindig sokat látunk nap, mint nap, az egyik halász 5 tsistike-vel érkezett be, ebből 2 tele volt tojásokkal. Nos, ez egy tökéletes példája annak, miért vagyunk itt. Ezt kell megpróbálnunk majd megértetni a lakossággal, hogy miért fontos, hogy betartsanak bizonyos szabályokat a természet tisztelete érdekében.

A nap további része nyugisan telt, némi pihenés a parton, némi olvasgatás. Este ismét kezembe kaptam Patricia babát, de rövid idő után megunt engem, így visszaadtam édesanyjának. Marko elkészítette eddigi első sült krumplinkat, és isteni volt, a változatosság gyönyörködtet, persze a hal és a mangó elmaradhatatlan kísérők voltak.
 

Október 6.
 

A fiúk reggel korán keltek, és a kihajózó pirogue-okat számolták. Bennünket picit tovább hagytak aludni, cserébe a reggeli-készítésért, ez volt az egyezség. Amíg Claire a palacsintákat sütötte, én a mosatlannal levonultam a partra. Unika, Lulika és Zuliska állandó segítőimmé váltak, bár a 4 év körüli Lulika inkább csak játszik a tányérokkal, de annyi baj legyen. Reggeli után a tegnap óta halogatott mosás következett, bár jól felmérgeltem magam, a foltok egyáltalán nem jönnek ki, és száradás közben mindig le is fújja a szél a ruhákat a földre, így a korábbinál egyre piszkosabbak, homokosabbak lesznek.A mosás után a napi kacsaitatás következett, bár a jószágok egyre szemtelenebbek, már bejárnak a teraszra, sőt, nemcsak a vizet követelik (amennyiből nem tudok eleget adni, minden mennyiséget azonnal eltüntetnek), hanem a „nyomaikat” is itt hagyják ajándékba a konyhánk előtt.

Ma alkut ajánlottam a többieknek:  nem pazarolok külön vizet a kacsák itatására, ha mindenki a nekik kinevezett tál felett mos kezet, és egyebeket, hogy mindig kapjanak valamennyit.
Közben a halászok elkezdtek befelé szivárogni, így nekiláttunk a munkának, hisz a mai nap is a fish catch monitoring jegyében telik.

Hihetetlen jó érzés, amilyen segítőkész egyik-másik ember. Segítenek a halak típusát megtanulni, a nyelv kifejezéseinek kiejtésében is segítenek. Egészen élvezem, ahogyan a helyi köszönésem hallatán elmosolyodva visszaválaszolnak.
 

A piacon ismét 10 mangóval rövidítettük meg az árusokat, és egy tizenegyediket kaptunk ajándékba. Claire ismét nem bírt ellenállni a kapiki bonbonnak (mogyoró cukorral összeolvasztva, mint egy tábla csoki). Kettőt akartam venni, de 3 lett belőle, és a mögöttem ácsorgó gyermek kezébe nyomtam a bónuszt, aki örömében nyomban elszaladt vele. Csakúgy, mint 30 méterrel odébb a 11. mangóval egy másik. Úgy látszik, ma adakozó kedvemben vagyok :)
Napok óta hozzá vagyok szokva a botabota megszólításhoz, ami – mint utóbb kiderült, telt/teltkarcsút jelent. Emellett a ’Bonjour Monsieur’-t is megkaptam (Madame helyett). Remek, szóval egy kövér pasi vagyok. Az itteniek segítenek az önképem formálásában, az biztos.
Ma reggel viszont a gyerekek még dalt is költöttek, botabota, mamimami (ugyanazt jelenti ez utóbbi is). Mindehhez tapsoltak és táncoltak. Szürreális. Egyébként ezt nem bántásként teszik, náluk ez úgy tűnik, pozitívum.  Emellett az ampela soa (csinos nő) bókot is kapom, szóval lehet, hogy itt kellene letelepednek, hisz a méretes hátsó előnyt jelent. Kaptam is a délelőtt folyamán néhány ajánlatot helyi srácoktól, de egyelőre nem élek velük.

A futás ma is kimaradt – kényszerűségből. A talpamon lévő kis sebek – amikről még mindig fogalmam sincs, van-e bennük valami, tüske, halszálka, akármi, ami a gyulladást okozza, vagy szimplán ilyen nehezen gyógyulnak – emlékeztetnek minden lépésnél, hogy többet ne jusson eszembe mezítláb menni sehová. A bokámon lévő kis sérülés is hüvelykujjnyi lukká nőtte ki magát, és akkorára dagadt, hogy ma már a bokacsontom is csak emlékezetből tudom, hogy ott van, mert látszani nem látszik. A fájdalom még csak hagyján, de kicsit aggódom, mert fogalmam sincs mit kellene tenni, talán bekötni, mert így egész nap a homok és kosz éri, és a legyek is lepik, mindenesetre utálok ilyenekkel foglalkozni. Még várok pár napot, meglátom, mi lesz vele, azután levágom tőből…
Szóval fizikailag azt hiszem az amortizáció egy magasabb fokára kezdek lépni, aminek nem túlzottan örülök, utálom, ha ilyen fizikális korlátok szabnak határt a napi aktivitásomnak.

 
5 órakor Jonas Capuera bemutatót tartott a parton a falu szélén, Dani és még néhány fiatal, no meg egy seregnyi gyerek kíséretében. Ezután egy rövid játékkal próbálkoztunk, de az itteniek nem igazán értik a lényegét még a legegyszerűbb közösségi játéknak sem, bár élvezik, de meglehetősen káoszos a helyzet.
Mosdás után némi tűz körül beszélgettünk Daniékkal, közben Patricia babát is megkaptam az ölembe, aki bepisilhetett, mert bárhogy is ültettem, a nadrágom nyirkos maradt utána. Dani sötétedés után berántotta a generátort, és beindult a disco. Bár elméletileg ezt a WWF nem engedélyezi nekünk, ezúttal szabályt szegtünk és bementünk a „közösségi házba”. De tánc helyett csak malagasy videoklip nézés folyt. Körbeültünk a földön, és néztük a klipeket. Fantasztikusak, a zene, a táncok, és a felvételek tükrözik mindazt, ami jellemző az itteni kultúrára. Még a botabota dalt is meghallgathattuk eredetiben, merthogy létezik. A kilalake nevű tánc rejtelmeibe is bepillantást nyerhettem, csakúgy, mint a hozzám közel álló fenéktekergetős kininikbe is. Egy fél óra után a klipnézésből azonban elég volt, kijöttünk és a házikó mögött néhány gyerek táncába bekapcsolódtunk inkább. Én már alig vártam, hogy az imént látott csípőrázást élőben is megejthessem, ezt persze nemcsak mi élveztük, hanem a helyiek is…
 

Október 5.

A délelőtt folyamán Fransiska – a PHD hallgató, aki 1 éve él Maromenában és a WWF segítségével végzi a halászat-monitoringot, hogy végül tanulmányt írjon az itteni halászatból, - látogatását kihasználva az előadásomon csiszoltam picit, és átbeszéltem vele, mivel ő fog fordítani franciáról vezo-ra, fontos, hogy értse. Végre, egy kis szellemi tevékenység, már épp kezdtem érezni az intellektuális tréning hiányát. Ki is fáradtam a másfél-kétórás megbeszélés alatt, így félrevonultam a falu szélére a partra némi pihenés reményében. De kedves kis követőim suttogó hangjára kellett ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem, velem szemben feküdtek a gyerekek 20-30 cm-re az arcomtól. Nos, ennyit az alvásról.
Mivel nem szeretem, ha túlzsúfolt a napom, sok dolgom mellett a mosást holnapra hagyom. Egyébként is nehezen száradnak a ruhák délután, így reggel érdemes mosni, mivel este a szél miatt mindent össze kell szedni úgyis.

Korábban Bihinta falujának látogatásakor Dani megmutatta nekünk az utolsó elefántmadár tojáshéjj-darabjait a homokban. Ez egy hatalmas, tudomásom szerint a valaha élt legnagyobb) futómadár, amely csak itt Madagaszkáron élt. Testfelépítésében a strucchoz hasonlított leginkább, de jóval nagyobb volt annál. Hozzávetőlegesen az 1600-as évek végén halt ki, tojása egy nagyméretű görögdinnyével vethető össze. Egy ilyen tojás darabjait véltük felfedezni szétszórva a homokban. (Mivel itt turizmus egyáltalán nincs, ez lehetséges is tulajdonképpen.)
Mivel jobb dolgunk nem volt, elsétáltunk mindannyian, és gyűjtögettünk picit. Marko megpróbált a darabokkal kirakósdit játszani, de persze még 2 összepasszoló darabot sem talált. A „muzeális értékű kincseket” egyébként sem akartuk elhozni, jól vannak ott, ahol vannak. Ne pont mi hordjuk el ezeket a természeti csodákat…
Késő délután lett, mire hazaértünk. Tegnap első teliholdunkat is megcsodálhattuk itt, Befasy-ban, és láthattuk, hogy a helyiek ilyenkor aktívabbak, éjjeli halászatra égő fáklyákkal kihajóznak.
Kedvünk támadt egy kis esti tábortűzhöz, de ehhez a helyi vezető engedélyét kellett kérni, mivel korábban jelezte, ő mindenről tudni szeretne. Jonas és én meglátogattuk hát házában, és némi francia-vezo-jelnyelv keverékkel nagy nehezen sikerült megértetni, mit szeretnénk. Azért eleinte voltak kétségeim, hogy ez valaha sikerül. De megkaptuk az engedélyt, így a tisztasági fürdés és mosdás után elindultunk a falu szélére tüzet rakni. Claire és én előkészítettük az utolsó Anakaoban szerzett ananászt, hisz elengedhetetlen a nyílt lángon készített ananas flambé :)
Mire kiértünk, a fiúk szuper tüzet raktak. A meghitt tűz és csodás lakoma mellett persze eddig nem érintett témák is előkerültek, amelyek által még közelebb kerültünk egymáshoz, szóval jól sikerült a csapatépítés. 10 óra körül Jonas az éhenhalás szélén állt, így jobb híján 2 nagy édesburgonyát (helyi nevén belé) fóliába csavarva a tűzbe dobtunk. Kerek 1 óra kellett, hogy átsüljön, de megérte. Úgy tűnik mégsem bírunk ki 1 napot sem háromnál kevesebb étkezéssel.
A tüzet fél 12 után oltottuk el, ilyen későn még egy nap sem kerültünk ágyba. De szép este volt.
 

Október 4.

A lekvár fél siker lett, Marko sem bírta elég sokáig cérnával, nemsokkal utánam ő is jött lefeküdni, így elzárta. A darabkák egyben maradtak, nem lettek elég puhák, de a leve vízzel keverve isteni szörp…Azért nem csinálunk rendszert belőle, a testrészeink még mindig televannak a kis láthatatlan tüskékkel.

Reggel 6kor elindultunk Dani kormányzásával egy motoros pirogue-gal bálna-lesre. Röpke félóra-háromnegyed óra múlva meg is pillantottuk őket, először messziről, majd elindultunk feléjük. Egy idő után észrevettük, mögöttünk vannak, visszafordultunk. Végül megálltunk, és gyakorlatilag 15 méterrel mellettünk jöttek fel, és irányunkba haladtak. Pontosan előttünk úsztak el, anya és borja. Ez egyszerűen hihetetlen, hatalmas a méretük… Persze nagy izgatottságomban a kamerát ide-oda mozgattam, de sikerült megörökíteni úgy-ahogy.

videó:

https://www.youtube.com/watch?v=31xVjcCIHUk

Sajnos miután elhaladtak előttünk, le is merültek, többet nem láttuk őket, csak rövid ideig tartott a mámor. De a kalauz-hal, a cápa, amely velük együtt utazik, még sokáig alattunk keringett.

Persze az állóhelyzetben ringatózástól és a víz görcsös figyelésétől ismét tengeri beteg lettem, de annyi baj legyen. Tovább utaztunk egy korall zátonyhoz, és – a hideg ellenére maszkokkal elindultunk felfedezni a vizet. A sodrás itt annyira nagy, hogy egyfolytában úszni kellett ahhoz, hogy egyáltalán egyhelyben maradjunk, így én kb. 2-szer 10-15 percet bírtam, Claire mindössze egyszer merészkedett a vízbe, Jonas picit tovább bírta, Marko pedig még most is ott úszkálna, ha mi nem fagyunk ki és mondjuk neki, hogy menjünk. De a hideg ellenére csodás volt, szép, színes nagy halakkal.
Visszatérvén végre volt egy kis időnk, és a szél sem akadályozott meg bennünket egy kis napfürdőzésben, így Maromena és Befasy között félúton Claire-rel elterültünk. Fogalmam sincs, mennyit aludtunk, ő leégett, mire magamhoz tértem.

Mire visszaértünk Marko gondoskodott a hőn áhított hal-ebédről, egy 3 kilós óriás darabbal fogadott. Meg is szenvedett vele, mire felvágta, letisztította, de a végére isteni ebédet varázsoltunk az asztalra. Engem külön boldoggá tett, hogy egy nagy halat kellett csak „elpusztítani” ahhoz, hogy mind jóllakjunk. Nem szeretem ha sok állatot ölünk meg. Jonas kevésbé volt elégedett, neki a húsa nem ízlett, valóban jobban hasonlított a csirke húsára, mint a halakéra általában. Ezért azóta ez lett a chicken fish (csirkehal), egy új faj, mi fedeztük fel. Egyébként fogalmam sincs milyen hal volt eredetileg, mert nem az a fajta, amit mondtak, azt már ismerjük…

Rövid ejtőzés után muszáj volt rávennem magam a kocogásra, 3 napja csak henyélek. Ezúttal Claire is velem jött, bár a sok hal miatt inkább gurulás volt a futás helyett.

A közeledő prezentációnkról sokat még mindig nem tudunk, bár amíg futottunk, Gaetan itt járt, de nem vagyunk sokkal előrébb, ismét elment…

Annyit tudunk, hogy a saját hazánkat kell majd bemutatni, és lesz tolmácsunk. De hogy a hazánkról általában, vagy a természetvédelmi problémákról, vagy a hazai WWF működéséről, erről senki semmit nem mond. Nagyon azért nem aggódom, majd lesz valahogy.

Az éjszaka kiderült, az alvó részlegünkben is lakik egy kisegér, Jonas a párnáját osztotta meg vele, így most már nemcsak a konyhai dobozok miatt kell aggódni, a ruháim között is bármikor találkozhatok egy kis rágcsálóval. Bár a tudat zavar, képes vagyok felülemelkedni, de a fiúk a konyhai Mickey mouse-t elkezdték hajkurászni, és elszánták magukat, hogy megöljék szegényt. Én még nem adom fel, győzködöm őket, bár a hajkurászásban segítettem, de csak hogy kimenjen a házból. Egy percre sikerült is, kint volt, de gyorsabb volt nálunk és visszamenekült :)

A lábaink kezdenek tele lenni kisebb sebekkel, vágásokkal, és elég nehezen gyógyul, mitöbb, minden apró kis tűhegynyi sebecske itt bedagad, bepirosodik, az enyémet még a legyek is egyfolytában lepik, ez némileg aggaszt.

A vízből is kezdünk kifogyni, pont most, amikor már teljesen beállt a rendszer, a sós vizet teának isszuk, ásványvíz (a maradék) nem is nagyon fogy, a sima forralt víz jó fogmosásra, a forralatlan pedig mosdásra.

No azért a kacsa-itatást nem hagyom el. Már napok óta észleltem, hogy a kacsák mindig jönnek, ha mosok, vagy mosogatok, és a lavor aljáról igyekeznek kicsipegetni valamit. Tegnap aztán felfogtam, hogy talán szomjasak, és adtam egy kis vizet – szerintem életükben nem ittak, a falu összes kacsája és csirkéje megrohanta a tálat, kb 20 percig folyamatosan ittak, többször újra kellett töltenem. Ma már úgy tettem mindezt, hogy páran a faluból lássák, hátha jó példa lesz, mindenesetre szokatlan nekik, szerintem nem is tudták, hogy a kacsák tudnak inni, úgy meg voltak döbbenve. Elképesztő.

Nos, lassan elkészül a hal, megyek, megkóstolom, bár az orromon is hal folyik lassan…

Október 3.

Reggel a korai kelés senkinek sem esett jól, de irány Anakao, nekivágtunk a tengernek fél 6kor a motoros pirogue-gal. Az odafelé út viszonylag rendben volt, 1-2 nagyobb hullám megdobta ugyan a kis fa csónakot, de bő másfél óra alatt problémamentesen odaértünk.
Gyorsan nekivágtunk a hallottak szerinti internettel ellátott hotel keresésének. Az egész falut átszeltük, mire megtaláltuk, persze szó sincs internetről. Remek, gyakorlatilag ezért jöttünk. De a hotel mögötti domb tetejére felkapaszkodva némi telefon térerőt találtunk, ez is sikerélmény. Valamint van áram a hotelben, így az egyetlen konnektorba bele is tettük elosztónkat, és szépen mindent feltöltöttünk 2 óra alatt. Közben megreggeliztünk, majd bepalacsintáztunk, majd némi mousse au chocolat, csak hogy bepótoljuk előre a 2 hónapot ezen luxuscikkek nélkül. Jól megtelve visszaloholtunk a pirogue-hoz, ahol Dani már várt minket, merthogy 10kor indulnunk kellene haza, különben a tenger túl kockázatos hazafelé. De muszáj volt még 1-2 dolgot bevásárolni, WC papír, olaj, zöldségek, kihasználván Anakao hihetetlen lehetőségeit (ezek mindegyike csak itt szerezhető be a közelben. Így némi késéssel indultunk haza. A vízszint ijesztően alacsony volt. Nos, félúton meg is akadtunk, a csónak megfeneklett, a tenger közepén. Egy szigetet és a szárazföldet homokpad kötötte hirtelen össze, amelyet eddig nem láttunk. Számunkra meglepő volt, Dani számára persze nem. Megálltunk, és vártunk. Kb. 1 órát. Piknik, a frissen vásárolt ananászt bicskával felszeltük és az evezőlapát tollán tálaltuk. Nagy sétákat tettünk a 2 part között a bokáig érő vízben. Itt ez megszokott, nem furcsa, hogy órákat vársz a vízállás miatt. Rengeteg tengeri csillag akadt az utamba, némelyik a kisvízben, némelyik már a vízzel nem borított száraz részeken, ezeket megpróbáltam vízbe tenni, bár kétlem, hogy túlélik. Az egyébként nem túl meleg tenger itt a bokáig érő vízszint miatt egészen felmelegedett. Persze mivel ez mindennap megtörténik, lehet hogy kibírják, fogalmam sincs.
Mindenesetre egy kellemes órácska után lassan tovább toltuk a hajót (kissé nőtt a vízszint közben), és egy fél órás-órás tomkodás, tolás, küszködés után elértünk a hajózható részhez. Szépen tovább evickéltünk hazafelé. Hihetetlen, ahogyan Dani tökéletesen kerülgeti a víz alatti sziklákat, zátonyokat, valószínűleg megszokásból tudja, mi hol van, és jóval előbb észre is veszi, mint ahogyan mi, akik az egészből csak annyit érzékelünk, hogy egy újabb sziklát kerültünk ki ismét.
Mire hazaértünk, totál vizesek lettünk a nagy hullámok miatt, de a laptopok táskáit zacskókba tekertük, így azok megúszták. Sok idő nem volt hátra a napból, vacsorafőzés. Halat még mindig nem találtunk – a halászok igencsak zsákmány nélkül térnek haza. De egy polipot igen, Jonas elkészítette, amíg mi kitakarítottuk a 2 házat. A konyhában lévő kis vendégünk – Mickey egér, akit 3 napja vettem észre, és a fiúk is találkoztak vele tegnap este, - nagy dilemmát okozott, a többiek egérfogóval eltennék láb alól, de szerintem egy kisegér miatt nem kellene ekkora hűhót csapni. Kérésemre először csak egy csapdával próbálkozunk, ami életben hagyná. Meglátjuk, működik-e.
A mosogatás ismét kicsiny, ámde szorgos gyermekcsapat segédletével történt, cserébe lekváros kétszersülttel távoztak a konyhából.
Ezután egy rövid séta, amely során a tegnap kóstolt kaktusz termésből szedünk egy adagot. Ebből majd lekvárt főzünk, ez lett a döntés, kipróbáljuk, milyen, így leszüreteltük a „próba adagot”. Valószínű akárhogy is sikerül, nem lesz folytatás, mert a kis gyümölcsök olyan kis szőrőkkel vannak borítva, amelyek – bárhogy is védekezünk ellenük – mindenhová bejutnak, és láthatatlanul napokig szúrnak bennünket, kezünket, és mindent amihez hozzáértek.
Mindenesetre a lekvár az illata alapján jónak ígérkezik, meglátjuk…
 

Október 2.

A reggelt ismét kedvenc madarainkkal kezdtük, pontosan 5.30-kor. Persze ilyenkor amint kilépünk, eltűnnek, így a reggeli WC-menet után visszaaludtunk.
Mivel ma hivatalosan a kettes számú tevékenység következett volna, vagyis rádióműsor készítés, de senki semmit nem mondott erről, Gaetan még mindig nem tért vissza, az itteniek mit sem tudnak erről, csakúgy, mint mi sem, így némi várakozás után elindultunk egy újabb felfedező sétára egy Ambahyvaly nevű kis faluba Danival, egy helyi fiatallal, aki a mellettünk lévő házban lakik. Az uticél közel volt, de a tengertől a szárazföld felé vettük az irányt, ahol még Befasy-nál is kisebb, szegényebb és melegebb falu fogadott bennünket.

A sétából hazatérve Marko úgy döntött, túl hosszú a haja, így Vezo-hoz méltóan levágatja. Persze Dani kitűnő fodrásznak is bizonyult, nemcsak idegenvezetésben jeleskedik. (Egyébként a minap jelezte Marko-nak, hogy Vaza feleséget keres…ajjaj!)
Szóval a remek fodrász csak azt az apróságot nem értette meg, hogy a kb. 1-2 cm hosszú haj nem egyenlő a nullával. Így Marko gyakorlatilag kopasz lett, bár hozzáteszem, nem járt rosszul. Hátul azért egy farkincát meghagytunk a vicc kedvéért, így befonva tökéletes Tong Po hasonmás lett. Persze ezt is a gyerekek találták ki – túl sok karatés filmet néznek a falu egyetlen generátorával hajtott Tv-jén. Szerintem az összes verekedős filmet ismerik – legalábbis a Jet Li-s mozdulatoknak itt minden fiú mestere.

A szél egész nap erős maradt a tegnapi szélvihar után, így minden különösebb kinti tevékenység kilőve. Szóval eléggé ráérősen telnek itt a napok. Nem mintha ezt nagyon bánnám :)

Október 1.

Reggel az ébresztő helyett a bádogtetőt ugráló madarak zaja ébresztett. Nem először halljuk ezt, már tegnap reggel és az iskolában is volt szerencsénk megtapasztalni, milyen borzasztó hangja van és milyen sokáig csinálják, amit csinálnak. Ma október elseje van, már csak kerek 2 hónapunk van kiélvezni Befasy szépségeit :)

A halászat monitoringot reggel kezdtük, és kb 11kor befejeztük, az idő ismét nem kedvezett a halászoknak, és úgy tűnik, ez így marad pár napig.
Monitoring közben Marko kis pitaszerű lepényeket készített reggelire a változatosság kedvéért.
Szükségünk is van erre, mert most, hogy kiderült, nem megyünk Toliaraba, hamarosan elég egyhangúvá válik majd az étrendünk, spórolnunk kellene az ínyencségekkel. Máris kifogytunk a gyümölcsléből, nemsokára a tejből, és a 2 hónapra vásárolt WC papír sem lesz elég, ez már most látszik.

A mai napon a szél eddig még nem látott erősséggel fújt, egészen 11 órától estig.
Így a monitoring után jobb híján olvasgattunk kuckónkban. Én tettem ugyan egy kísérletet a parton henyélésre, de 10 perc után beborított a homok, így ráhagytam. Délután a szokásos távomat lefutottam, de ezúttal nem tudtam élvezni, hogy a lábamat nyaldossa a tenger, miközben a fehér homokon kocogok. A tenger hullámai ugyanis nem nyaldosták, hanem kisodorták alólam a lábaim, a vízszint extra magassága miatt a homok is süppedősebb volt az átlagosnál, arrról már nem is beszélve, hogy az irtózatos szemszeszél miatt mindenem tele ment homokkal, haladni sem tudtam, és szinte szúrt, ahogy a homokot nekem fújta a szél. Azért túléltem, hazatérvén egyből indultunk is a helyiekkel egy kis sétára a szomszéd faluba, Bihintába. Kb. 3 km-re van, a séta hosszúra nyúlt, de ebbe az irányba még úgysem tettem felfedező körutat, mióta itt vagyok. A faluban egy bálna teteme vetődött partra nemrég. Uszony-csontjait a falu közepén megtekinthettük, félelmetes méreteket ölt.  A falu mellett a parton pedig a bőre borítja be a sziklákat. A hullám mozgatja az elfehéredett hatalmas "leplet".

A szokásos esti úszás, fürdés és vacsi után egyre hosszabbak a beszélgetéseink a gyertyafény mellett. Jó kis csapat jött össze, nem tudom, Ramon és Charles hogy érzik magukat kettecskén…
Mindenesetre nekünk szerintem jó így négyesben. Bár sokat morfondírozom a helyzeten, tényleg egy kicsit olyan, mint amilyet a környezetemből korábban kapott viccelődések alapján képzeltem, valóban „ide tettek” bennünket egy kis halászfalu közepére az isten háta mögé, minden információ nélkül. Akár egy reality show. De élvezem!
 

Szeptember 30.

Reggel a fiúk korán lementek a partra az épp kihajózó pirogue-okat számolni. Némi késéssel mi is felkeltünk. Mivel a hivatalos monitoring délután fél 2kor kezdődik, és a 2 mérőeszköz Maromenában van, én a délelőtt folyamán átkocogtam, és Franciskáékkal találkozva a parton magamhoz is vettem az egyik kézi mérleget a kettőből. Visszatérvén így a többiek megfelelően adminisztrálták a halászat erdeményeit, és egy calamari és egy polip is került az asztalra ebédre. Egy pöröjcápát is ajánlgattak, de azzal nem éltünk, a fejét viszont még délután is láttam a parton, elég méretes, közel másfél méter lehetett.

Én idő közben hajat mostam (!), mivel időpontom volt a fodrásznál. Ez egész pontosan úgy zajlott, hogy 2 napja elém jött egy hölgy, bemutatkozott, és közölte, hogy befonja a hajam pici tincsekbe – ahogy itt mindenkinek van. Akkor jeleztem, hogy most nem jó, mert meg kell mosnom, de a lehetőséggel mindenképp élni szerettem volna. Nem véletlen, hogy itt mindenkinek be van fonva, fel van tekerve, stb a haja, hisz én sem tudok mit kezdeni az enyémmel. Fésülni már 1 hete nem tudom, mosni is macerás, szóval mindenképp praktikus lesz a fonat. A falu szélére sétáltam, hogy megtaláljam Madame Colint, de egy partonülő lány, akit megkérdeztem, jelezte, hogy ma Anakaoban van. De rövid párbeszéd-próbálkozás után nyélbe ütöttük az üzletet, miszerint 300 Ft (kb.)-ért ő megcsinálja. Gyors volt és nagyon ügyes, kb másfél óra alatt megvolt, de azt hittem leszakad a fejbőröm.
Mindenesetre túlvagyok rajta, szerintem így jobban járok hosszútávon.

Elméletileg Franciskát délután fél2re vártuk, persze fél 3 körül érkezett, de a mai időjárás nem kedvezett a halászoknak, így 11-12 körül mind bejöttek. Franciskával így munka helyett csak beszélgettem kb 1 órát némi rum mellett. Közel 1 éve van a faluban (Maromena), októberben végez a programmal. Nem lehet egyszerű…

Ezután én kisétáltam a partra, a megszokottól eltérően nem Maromena, hanem az ellenkező irányba. Itt nem kellett sokáig mennem, hogy a falubéliek látószögéből kikerüljek. Körülbelül egy órát ejtőztem, és ez csodákat művelt. Egy órára teljesen eltűntettem a világot, egy embert sem láttam, az egész laguna az enyém volt, egyetlen hajó sem volt a vízen, egyes egyedül voltam, ameddig a szem ellát. Csak a tenger és én. Minden olyan tisztának és egyszerűnek, tökéletesnek tűnik ilyenkor.
A fejbőrömön most először éreztem a szelet. Ez fura érzés, még meg kell szokni.

Visszatérvén épp esti úszásomhoz készülődtem, persze a szokásos gyerek-hadsereggel. Mivel még volt némi idő naplementéig, próbáltam neveiket memorizálni, játszani velük. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve levittem őket a partra egy vödörrel, és elkezdtük a hulladékot felszedni. 10 percen belül az eredti 7-8 gyerekből 30 lett, mindenki az arcomba dugdosta amit épp talált, és én jeleztem, hogy a vödörbe kerül-e, vagy maradhat a parton. A közben csatlakozottak szerintem csak a játék kedvéért kapcsolódtak be és fogalmuk sem volt, mi történik, de akik elejétől kísértek, a végén meg tudták különböztetni a papír, műanyag és textil hulladélot a kagyló, fa, tengeri alga tömkelegétől. Szuper aktívak voltak, utána persze a jól megérdemelt „cadeau” sem maradhatott el, igyekeztem megértetni velük, ne marják egymást, szépen sorban, lassan, mindenki kap matricát. És persze megbeszéltük, hogy holnap folytatjuk mindezt. Ez volt az első sikeres aktivitás velük, és nagyon lelkesek voltak, a többiekkel már ki is találtunk pár okos játékot, ami segít átadni az üzeneteket. Persze az összegyűjtött hulladék még csak itt hever egy kupacban a ház sarkánál, de holnap – mindenki szeme láttára ásunk majd egy gödröt, és beletesszük. Remélem a 2 hónap alatt valóban sikerül legalább ebben a kis közösségben elültetnünk a magját némi alapvető környezettudatosságnak.

A mai nap a sikerek és a tökéletesség jegyében telt számomra. Egyre komfortosabban érzem magam a kis tusolónkban, a sós vizet zöld teaként elkészítve egyenesen szeretem, és a messzi Wc-re is símán kimegyek egyedül zseblámpa nélkül naplemente után. Az is kiderült, hogy szerda a piac napja itt Befasy-ban, és mangót és édesburgonyát lehet ilyenkor kapni. Ez fantasztikus, ha mangó van, éhen halni már nem fogok.

Nem akarom tovább ragozni, egyszerűen jó most itt…
 

Szeptember 29.

Reggel késve ébredtünk, kiderült, Jonas azt hitte én állítottam be az ébresztőt, én azt hittem ő. Mindegy, háromnegyed 7kor kipattantunk az ágyból, és 20 perc alatt összekaptuk magunkat.
A szokásos 30-40 perces ébresztő sétának köszönhetően - a süppedős homokban, - mire Maromenába értünk ismét megéheztünk. Szerencsére némi bokoboko fofgadott bennünket. No meg persze Charles, Ramon, és Franciska, a tengerbiológus tanuló fiú Toliaraból, aki a halászat monitoringot 1 éven keresztül csinálja, és tanulmányokat ír belőle. Munkánkkal neki segítünk. A monitoring megkezdődött. A pirogue-ok szépen sorjában beérkeznek reggeli halászatukról, mi pedig odamegyünk és kérdéseket teszünk fel nekik malagasy nyelven – egyelőre füzetből olvasva. Mely zónában halászott, milyen eszközzel, mikor indult, mit fogott. Halászata terméseit pedig megmérjük súlyra és hosszra, és adminisztráljuk. A feladat érdekes, de a mérést azt nem csinálom. Tegye csak be Franciska a mérleg kampóját a hal kopoltyúja mögé, én majd figyelem…
Csak 2 nap múlva nélküle csináljuk majd, nem tudom, hogy lesz.

A monitoring dél körül befejeződik, a halászok mind bejöttek. Ramonék házában szieszta 2-ig. Közben a háztulajdonos, Mac – a falu legjobb merülő halásza, 34 éves, 8 gyereke van, és már nagyapa, - hazaérkezett halászatából, nem kis mennyiségű polippal, hallal, és egyébbel. Ajándékba hozott egy gyönyörű, hatalmas kagylót Ramonéknak. Korábban egy szárított csikóhalat kaptak tőle. A kagyló még élt, így Claire és az én unszolásomra a fiúk is egyetértettek, valahogyan a háziak tudtára kell adni, hogy ez így nem helyes. A dolog hogyanja még kitalálásra vár, de addig is Claire visszavitte (rejtve) a kagylót a tengerbe.

Az itteniek egyébként is – mint Franciska-tól megtudtuk, - tényleg mindent kiszednek a vízből, bálnát, ha épp úgy adódik, a cápára - különösen a pöröjcápa gyakori itt – egyenesen halásznak, de egyszer még jópár delfin is beleakadt hálójukba, ők kihozták a partra, de szerencsére a falu vezetőjének parancsára visszavitték őket.

A délutáni – utolsó – malagasy óra rendben telt Madame Odile-lel, még egy éneket is megpróbált megtanítani nekünk több-kevesebb sikerrel, de neki csodálatos hangja van.

Hazafelé realizáltam, hogy mindjárt lemegy a nap, szóval gyors mosdás, vacsora előkészítés, és nincs idő futásra. Ezt a szokásos engem körülvevő gyerekláncnak is jeleztem, hogy ma elmarad, de majd holnap!
Hazatérvén lesiettem a partra a rengeteg felhalmozódott mosatlannal, és elkezdtem homokkal mosogatni. A gyerekek szokás szerint körbeálltak, aztán valamit kérdeztek, amit nem értettem, majd mutogattak az edényre, hogy ’valiny’, ezt megértettem, mondtam „eka” (igen), merthogy az egy edény. Erre 1 perc alatt kb 10 pár szorgos kicsi kéz szétkapkodta az edényeket, homokkal elmosták, elöblítették a tengerben (mint én), és készen volt a kupac. Csak ámultam és bámulta, ajándékba WWF pandás matricát osztogattam nekik.

Holnap reggel korán kelünk, 6-8ig itthon figyeljük a halászokat, majd délután 1kor jön Franciska, közte szabad a napunk.

Ma ismét diszkó nap van a faluban, mert megjavították az idő közben elromlott generátorukat. Persze ennek is végeszakad 9 körül, itt fél 10kor már mi vagyunk az egyetlenek, akik még ébren vannak, és mi sem sokáig.
 

Szeptember 28.

A ma reggel még a tegnapinál is furcsábban kezdődött, háromnegyed 8kor ébredtem. Hihetetlen! Csak úgy lopom a napot.
De a kései ébredés gyors készülődést vont maga után, Jonas 8kor indult egy pirogue-gal Beheloke-ba, ahol ma piac-nap volt. A pirogue-ot a falu vezetője és legkisebb fia viszi át. Claire is vele akart menni. Kb. 2 perc alatt úgy döntöttem, sok dolgom mellett nekem is belefér, és kedvem is van menni, szóval 10 perc alatt összekaptam magam, a konyhában megkentem jam-mel 2 pirítóst reggeli gyanánt, és épp indultam volna, mikor a falu vezetőjének fia jött értünk, hogy menjünk, és elkérte a reggelim. Az egyik kenyeret nekiadtam, a másikat 2 másodperccel később pofára ejtettem a homokba, persze a megkent felével. Visszarohantam egy 3.-ért, és elindultunk. A pirogue kézi és szél hajtással működik, ami annyit tesz, hogy van rajta egy vitorla, ami vagy fog szelet, vagy nem, és egyébként evezőkkel hajtjuk. Nos, az első másfél órában ez így is volt, szépen felváltva eveztünk, azután szelet fogtunk és közel 1 óráig totyogtunk a vizen, mire odaértünk. Így megy ez itt, ha a piacra átugrasz, az minimum 2 óra út, a készülődést nem számítva. A piac nem volt nagy durranás, főleg 60-as 70-es évekből visszamaradt ruhák, azokból is a színesebb, csicsásább darabok. De találtunk pár szem éretlen, kicsi mangót, annak nagyon megörültünk. A szokásos reggeli kávé is megvolt, a szokásosnál még sósabb mellékízzel. Egy helybéli hölgy elénk hozta 10 év körüli lányát, és lábán lévő – nem túl súlyos – kiütéseit mutogatta. Jeleztük – malagasy nyelven – hogy nem vagyunk doktorokot, sajnáljuk. Nem tudom igazából mit várt, hogy a fehér ember ehhez is biztosan ért?
Kb. másfél óra után úgy döntöttünk, elég volt, mehetünk haza. Hazafelé gyakorlatilag egyből szelet fogtunk, és mivel a szél is felerősödött, röpke 1 óra alatt otthon voltunk.

A gyerekek egy termetes homárt hoztak elénk, persze a fiúk ma is lecsaptak rá.
Staky, a halász, akivel tegnap kihajóztunk, pedig egy polippal állt elő. Persze azt is megvettük.

Én a délutánt 1 órás pihenéssel töltöttem a parton, Befasy és Maromena között, jó messze a lakott részekről, tanulván a tegnapiakból. Erre vágytam, mióta megérkeztem Madagaszkárra. Kimondhatatlanul jól esett. Ezután a szokásos kocogás, már az engem követő gyermekeket is megtanultam kezelni. Párszáz méteren át követnek,az alatt gyorsabb-lassabb szakaszokkal szórakoztatom őket, majd megállok, megfordulok, jelzem, hogy „hamaray”, vagyis holnap, és „veloma”, vagyis viszlát. Ekkor értik a dolgot, visszaköszönnek és hazamennek.

A polipot idő közben Jonas előkészítette, egy helybélitől kapott fanyelű kődarabbal kikopfolta a sziklákon. Zöldségekkel raguként készítettük el, kuszkusszal tálaltuk. Egyszerűen mennyei volt. És még maradt némi csokoládénk desszertnek, micsoda lakoma!

A mai nap már egészen helyinek éreztem magam 1-2 pillanatban. A lambaohany egész otthonos viseletnek bizonyult, így nap közben a „szabad napokon” ezt viselem, ebben mosok, főzök, stb.
A mosogatás egyébként is érdekes, a tengerhez levisszük az edényeket összegyűjtve egy nagy lavorba, homokkal átmossuk, majd leöblítjük. Egyelőre ennyi, bár a vegyszer használata hamarosan elengedhetetlen lesz, ahogy a tányérok állapotát nézem, de amíg nem muszáj, ezt mellőzzük.

Elég baj az is, hogy az ásványvizeinkkel rengeteg hulladékot termelünk, és itt még egy kiásott gödör sincs a szemétnek, ez ránk vár, és a hulladék szétválogatásának (csak bio és nem bio, ennél több egyszerűen lehetetlen) fontosságát is nekünk kell majd a helyiekkel megértetni. De a vízzel egyelőre nem tudjuk, mi legyen, a víz, amit Maromenából hoznak, még forralva is borzasztó rossz ízű, meglehetősen sós. De rá kell szoknunk, hisz a palackos ásványvíz – még ha hétvégén veszünk is egy újabb adagot Toliara-ban, - nem fenntartható!

Ehhez hasonló problémakörökkel foglalkozunk vacsora után. Ma pedig hamarabb fekszünk – bár már így is fél 11 múlt, - mivel holnap negyed 8kor indulás, megkezdjük a program hivatalos aktivitásait, elsőként a halászat monitoring következik 3 napon át!
 

Szeptember 27.

Már reggel kézzel foghatóan másképp indult ez a nap a többitől. A szokásos 6 óra helyett csak 7kor ébredtem fel. Ez itt igen meglepő. Bár a ház elég sötét ha az ablakok és ajtók be vannak csukva, nem igazán süt be a nap. Most először nagyon meleg volt éjjel, talán hozzá kellene szokni a nyitott ablakos alváshoz, de az itt elég rizikós, egyfelől a rengeteg állat miatt (bár azok egyéb réseken is bejuthatnak), másrészről a gyermekek miatt akik a nyitott ablaknál sokszor percekig tanyáznak befelé bámulva – nos, ébredni azért nem szeretnék erre.

8kor elindultunk az egyik helyi halásszal, Staky-val, a saját pirogue-jával – és a 4 porontyával – kivitt mindannyiunkat a szokásos napi halászatához. A pirogue egy igen érdekes hajó, egy nagy masszív fatörzsből készült keskeny hajó, egyik oldalán egy kisebb fatörzsre támaszkodva őrzi meg stabilitását. Itt nincsenek ilyen fák, ezeket a hajókat az ország északi részéről hozzák készen. Gondolom nagy érték egy ilyen hajó birtoklása az ittenieknek, de a halászathoz elengedhetetlen.

A pirogue szépen haladt a laguna széle felé, Marko és Jonas is kaptak egy-egy evezőt. Azután hirtelen mosolyogva jelezte Staky, hogy bálnák. Én az ujja irányába néztem, és valóban, legalább 3 bálnát láttam. Nem voltak túl közel, de a farkuk, és az általuk kifújt vízfröccs tökéletesen látszott.
Megpróbáltuk követni a bálnákat, és kicsivel közelebb is kerültünk hozzájuk, de az evezős technika nem egészen megfelelő a bálnák utoléréséhez. Én olyan izgatott voltam, hogy egy idő után kivettem az evezőt a fiúk kezéből – miután ők kellőképp elfáradtak a korábbiaktól, és csak szórványosan eveztek. Persze 10 perc után kiköptem a tüdőm, és azon felül, hogy a bálnák elmentek, és én hulla voltam, 1 perc alatt szégyen szemre tengeri beteg lettem. Én, aki elvileg jól bírom a hajózást, a hányingerrel küszködtem.
Mindenesetre halászunk jelezte, a bálnák Anakao felé távoztak, és 2 nap múlva jönnek vissza reggel. Ebből arra következtetek, hogy nem ritka errefelé a bálna.

Idő közben megálltunk snorkelezni, sok szép hal látványa kárpótolt az elszalasztott bálnákért, bár ezek a korall részek távol állnak az igazi színes korall világtól – persze azt nem bánom, hogy a halászok nem ott halásznak nap mint nap.
Mindenesetre jó volt, bár a merülés sem ment úgy, ahogyan korábban. Elég jól bírtam, de a tüdőm is elszokott ettől, és az éjszaka után bedugult orral ébredtem, így a nátha miatt a fülem is érzékenyebben reagált a mélységre a szokásosnál.
Amíg a vízben voltam, a tengeribetegségem átmenetileg elmúlt, de akárhányszor visszaszálltunk, ismét rosszul lettem.  Persze nem szóltam, csak kómáztam magamban a hajó fenekében csendben, remélve, hogy nem rókázom el magam, és Staky 4 gyereke a hátralévő 2 hónap során nem fog ezen nevetni folyamatosan, amikor meglát…

Az egyik megállás során a hálót is kidobta Staky, és a beleakadt halakat kézzel, illetve szigonnyal el is kapta, 4-5 nagyobb halat fogott, ebből az egyiket Marko fogta meg a háló mentén. A legvégén egy tüskés hallal jött fel a felszínre, az a fajta, amely felfújja magát veszélyhelyzetben. Szegény, a szigony végére tűzve puffogó hangokat adott ki még egy darabig…
Közben a többi halásszal is beszélgettünk a vízen, volt, aki tintahalat fogott, volt, aki polipot, és volt, aki homárt. Ez utóbbiból a fiúk vettek is 3 db-ot gyorsan, még kint a vízen, összesen kb 500 Ft értékben mindezt.
Én egy kicsit küszködöm magammal. Egyfelől fantasztikus, ahogyan ezek a halászok a mindennapi betevőért küzdenek, másfelől ijesztő, ahogyan a halakat látom még élve, majd a tányéron. A legijesztőbb pedig, hogy azt hiszem, túl tudnék lépni ezen, és még így is képes lennék megenni. De egyelőre nem akarok.

Délben kikötöttünk, és nekiláttunk az ebédkészítésnek. Szigorúan kétfélét, mivel a fiúk homárt ettek, Claire pedig allergiás a páncélosokra.

Evés után egy kis mosásra is sort kerítettünk. Először, mióta itt vagyunk. A víztakarékosság érdekében amellett döntöttünk, hogy tengervízben kimossuk a szennyest, és a végén kiöblítjük tiszta vízzel, amely elméletileg nem túl sós, Maromenából hozzák, és főzni és mosakodni is azzal szoktunk. Nem tudom, mit csináltunk másképpen, mint a helyiek, de az összes gyerek 1 perc alatt ott termett és szorosan körülállt bennünket, még a nők közül is ketten-hárman lejöttek, és hangos nevetéssel kísérték fárasztó munkánkat. Talán a bugyik-melltartók kivillanása lehetett az oka a mulatságnak, talán nem. De olyan szorosan álltak körbe, hogy gyakorlatilag nem láttam a saját kezem a fejektől.

Ezután kisétáltunk a falu szélére egy 20 percre, hátha lesz egy kis nyugtunk, de nem jött be, az „ördögfiókák” gyorsan ránk találtak :)
Ilyenkor körbeállnak, és néznek, ezzel a helyzettel pedig egyelőre nem nagyon tudunk még mit kezdeni.

Én egy kellemes kocogás mellett döntöttem, még naplemente előtt. Egész messzire eljutottam, persze sok megállással, mivel mindenki megállít közben, a gyerekek belémcsimpaszkodnak, követnek.
Fantasztikus a naplemente, a laguna, amelynek partján Maromena és Befasy fekszik, épp a nyugati parton van, így a lemenő nap minden délután aranyhidat képez a világoskék tenger felszínén.

Azt hiszem kezdek hozzászokni a luxushoz, a tusolás – ami a tengerben fürdés utáni leöblítést jelenti kb 2 l vízzel és egy csészével, amellyel mindezt megoldjuk, - mindennapossá vált. És az ételekkel is nagyon nagy lábon élünk, a zöldségek és az aszalt szilva nagyon fogynak. Talán vissza kellene vennünk :)
De jövő hétvégén tervezzük, hogy 1 napra visszamegyünk Toliara-ba, feltölteni készleteinket, hisz most jobban látjuk, mire van itt szükség.
 

Szeptember 26.

Reggel majdnem minden a szokásos menetrend szerint történt. Mivel éjszaka most először nem látogattunk el a nem egészen közeli WC-be, reggel 6kor kipattant a szemem azzal az érzéssel, hogy most azonnal ki kell mennem, ha nem akarom Clairet eláztatni…
Így is tettem. Ha már úgyis ébren voltam, és kimaradt a tegnapi kocogás, gondoltam bepótolom. A tenger ilyenkor reggel a legnyugodtabb, kevesen vannak a parton, a homok is kicsit keményebb. Csodálatos volt, nem tudom ez után a futás után hogyan veszem majd rá magam, hogy otthon a Kerepesi út szélén nekiálljak kocogni.
Egyedül csak a szokásos reggeli „csomagok” képeztek akadálypályát a parton, merthogy az itteniek a partot használják WC-nek.

A szokásos hosszú sétánk után ma különösen késve érkeztünk az órára, már a tanár is jelen volt, és felülmúlni a helyiek időérzékét valóban teljesítmény.

Az órák egyre jobbak, ma kimentünk a piacon gyakorolni tudásunkat, mindenki szörnyen készséges.
Meglehetősen nehéz viszont rendben tartani a nyelveket a fejemben, a malagasy nyelvet gyakorlatilag franciául tanulom, kivéve, amikor elmagyarázzák, mit jelent a francia, mert azt sem tudja mindegyikünk, és a magyarázatot egymástól kapjuk angolul, no meg persze a füzetembe igyekszem magyarul leírni a szavak jelentését, így tényleg összekavarodom néha.

A nyelv maga hihetetlen vicces, igazából a malagasy nyelv önmagában sem nehéz, de ez a dialektus (Vezo-Sara) végképp rugalmasan kezeli a dolgokat, a tanárok néha egymás között és a jelen lévő helyi lakosokkal együtt megvitatják, hogyan is kell írni 1-1 szót. Ez mutatja, hogy ez valóban egy orális nyelv, írásban még az iskolaigazgató sem tudja sokszor, hogyan helyes.

És persze egy csomó dologra nincs szavuk, amiket az itteniek nem használnak, például folyóvíz (csapból). Az is érdekes, hogy a” lehetetlen” szó megegyezik a törvénytelennel, nincs rá más szavuk.

Egyre jobban élvezem a nyelv gyakorlását, bár a helyi gyermekek egyfolytában nevetnek rajtunk.

A nap befejeztével a sétánk hazafelé különösen kellemes volt, mert sokkal enyhébb volt ma a szél a megszokottnál.

Otthon várt bennünket a csodás 4 hal, amit a helyi halászok egyikétől „rendeltünk” előző nap. Ezen felül 2 homárt kaptunk ajándékba a „törzsfőnök” feleségétől. Jonas és Marko – a kedvemért – a gyilkolás kellemesebb módját választották, a homár fejét levágták és tepsiben megsütötték őket, nem élve főzték. A halakat is megpucolta Jonas és fenségesen elkészítette Claire és az én aszisztenciám mellett.
A vacsora után hosszúra nyúlt beszélgetés mindenkit kimerített, ma elmarad az olvasás. Főleg, hogy holnap van az első szabadnapunk, így mindenre jut majd időnk! Végre, ez már nagyon nagyon hiányzott!

Szeptember 25.

Hangulatom hihetetlen, reggelente boldogan ébredek, nap közben pedig hol röpködök a boldogságtól, hol bezárkózom kis világomba. Még nem egészen értem ezt, de először vagyok ilyen „expedíción”, nem tudom mit várjak saját magamtól, reakcióim néha engem is meglepnek.

A helyzet mindenesetre több, mint érdekes. Ahogy 1-2 nap alatt asszimilálódom olyan körülményekhez, amelyeket elképzelni sem tudtam volna, ugyanakkor tudatom még hiányolja az alapvető általam esszenciálisnak vélt feltételek teljesülését – amelyek határozottan nem tudnak itt teljesülni.

A sötét, ami esténként gyertyaoltás után uralja a szobát, elképesztő, sosem láttam még ennyire fénytől vákumszerűen elzárt szobát.

A mai nap az előzőhöz hasonlóan kezdődött, negyed 7 körül ébredés, reggeli, hosszú séta Maromenába a tengerparton. Ma reggel Marko a tegnap tanultakból kérdezgetett, így mire odaértünk, át is vettük a leckét – több-kevesebb sikerrel. Az óra jó volt, egyre több szót tanulunk helyi nyelven. De akárhányszor próbáljuk meg hasznosítani tudásunkat, rendkívül segítőkészen, ugyanakkor nevetve fogadják, gondolom kiejtésünk malagasy nyelven vezo-sara dialektussal hagy némi kívánnivalót maga után.

Ma 1 órakor az Anakaoban már megismert WWF sofőr, Max jön értünk, és a Beheloke-i piacra látogatunk, ahol éppen egy több napos fesztivál utolsó napjának lehetünk tanúi. A maromenai csekély étel-kínálat helyett úgy döntünk, megnézzük azt a fesztivált, biztos több lehetőség van ebédelni. Csak sajnos Max a malagasy időszámítás szerint érkezett, így kb fél 3kor vett fel bennünket. Mindeközben Ramon és Charles verandáján ücsörögtünk a félárnyékban, vagyis sem fürdeni, sem enni nem akartunk, merthogy Max mindjárt jön…
Mire Beheloke-ba értünk, én az éhenhalás szélén jártam. Szerencsére – miután jeleztük, hogy még nem ebédeltünk – Max elvitt bennünket a falu szélére egy étterembe. Francia tulajdonosa van, 11 éve él itt az illető. Azt mondta van hal és rizs, persze jó drágán (átszámolva 1500 Ft/fő, ehhez nem vagyunk hozzászokva, egy hete 100 és 200 Ft-ért eszünk jobbnál jobb ételeket). 5 perc alatt elkészíti. Szuper! Max mondta 20 perc múlva jön értünk – ez az ő időérzékét tekintve jó is lesz. A francia pasi kicsit elszámolta magát, kerek 1 óra után jutottunk ebédünkhöz – Persze már Max is visszaért. De mire visszamentünk a faluba, minden lezajlott, a színdarabnak vége, a piac bezárt. Szóval a semmiért jöttünk. Igaz, ezt a színdarabot még megnézzük majd Befasy-ban és Maromenában is, de akkor is, csalódott voltam, főleg, hogy szerintem a helyiek is…

Jó mérgesen ismét negatív passzba kerültem. És mire hazaértünk, a naplemente már javában folyt, szóval futni sem tudok. Rosszkedvemet szerencsére gyorsan elfújta a szél, amint a falubéli gyermekekkel énekelni, számolni kezdtünk közösen malagasy nyelven. Nem tartott soká, a falu vezetőjéhez mentünk, mielőtt besötétedik, hogy egy kis ajándékot átadjunk. Nem bontotta ki, félretette, gondolom az arab kultúrához hasonlóan itt sem illik a vendég előtt kibontani, amit hozott… Korlátozott malgash szókincsünkből fakadóan viszonylag gyorsan távoztunk.
És újabb kellemes meglepetés, ami nem engedte hogy ismét önsajnálatba burkolózzak: 2 kanna vizet kaptunk! Egy részét egyből fel is tettük forralni, mert forralva alkalmas lesz mosogatáshoz, főzéshez (csak kicsit sós, nem vészes). Valamennyit pedig elkülönítettünk egy vödörbe, és egy gyors úszás után Claire-rel végre valahára kipróbáltuk – 3 nap után! – a nekünk készített tusolót. A kb. 3 liter vízmennyiség több, mint elég volt kettőnk tusolásához. Hihetetlen, hogy az ember milyen egyszerűen át tud hidalni problémákat, milyen kevés forrásból is el tud vegetálni. Eddig nem tartottam magam vízpazarlónak, de ezután átértékelem.
A hajam még mindig nem tudtam ugyan megmosni, a tengervíz és homok napok óta természetes frizurát képez fejemen, lassan rasztásodik, de ennyi vizünk nincs. Ez a luxus egyébként is több, mint elég a mai napra, hihetetlen jó érzés tisztának lenni!

Mivel a mai nap nyugis volt, így most végre időm nyílik kicsit elmélyülni az itteni kultúrában – legalábbis amennyit láttam belőle. A nők fejükön viszik a terheket, még egy állapotos nő, kb 7. hónapjában is egy komplett farakást vitt a fején a minap.
Egyébként is megkapó az a nyitottság és odaadás, amivel bennünket fogadtak, a ház, amit átadtak nekünk, ahogyan a falubéliek a falu szélén vártak, a házhoz kísértek, ahol a falu „vezető idősei” vártak bennünket, kagylókkal kirakott „vörös szőnyegen”, a nekünk felállított tusoló…
Nagy a teher, hogy mindezt megfelelően kezeljük, és közben az elvárásoknak megfeleljünk, viszonozzuk valahogyan .
Ugyanakkor elszomorít a helyzet, az itteniek életszínvonala olyannyira alacsony, hogy az állatok felé tanusított alapvető tisztelet hiányzik, és amint látom, egyszerűen tudatlanságuk okozza mindezt. Pl. amikor egy gyerek tegnap egy madárfiókával játszott, és megpróbáltuk elmagyarázni, miért nem játék, nemhogy ő, még az anyja sem értette, mi a kifogásunk, ugyanez igaz a gyerekre aki az újszülött kismacska tetemét hurcibálta farkánál fogva. Ez utóbbinak már mindegy volt, de sejtem, hogy lett vége szegénynek. A madárfiókát pedig nem tudtam hogyan mentsem meg, hisz a fiú aki játszott vele, volt az egyetlen, aki tudhatta, hol a fészek, így nem vehettem el tőle… Persze jópár órára meghatározza a kedvem egy ilyen momentum, és a legrosszabb, hogy itt vagyok, és nem tudom hogyan tehetnék valamit. Az előnye, hogy itt vagyunk, hogy mindenki ránk figyel, ez a program lényege, és most kell, hogy az üzeneteket a „természetvédelem fontosságáról” átadjuk, de nem tudom igazán befogadó-e a lakosság arra, amit mi szeretnénk átadni...

Szeptember 24.

Az első éjszakán túlvagyunk, a körülményekhez képest jól aludtam. A többiek is viszonylag. Bár éjjel egyszer meglátogattuk remek pottyantós bódénkat Claire-rel, de ezt leszámítva egész éjjel aludtam, rémálmok nélkül. Reggel sem várt semmi különös ajándék sem a cipőmben, sem a ruháim között. Ez már félsiker!
Negyed 7 körül mindannyian felébredtünk. Claire kinyitotta az ablakot, és az ágyamban gyakorlatilag fel sem kellett ülnöm, hogy lássam a tengert.
Ez az a luxus, ami már túl szép, hogy igaz legyen.
A reggelt kihasználtam a cuccaim elrendezésére, és egy reggeli fürdést is szeretettem volna beiktatni, de sajnos nem maradt idő, gyors reggeli, fél 8 után nemsokkal pedig elindultunk Maromena felé. Annyit kaptunk instrukció gyanánt, hogy a parton melyik irányba induljunk, és a legközelebbi, kb 3 km-re lévő falu Maromena, ahol keressük meg az iskolát, ott lesz az oktatás.
Így is tettünk, a séta viszont hosszúra nyúlt, bő fél órás erőltetett menet, reggeli tornának is megteszi ez a gyaloglás a homokban.

Amint a falu széléhez érkeztünk, Charles fogadott bennünket, és elvezetett az iskolához.
Előző napi letelepedésükről annyit mondtak, Sahondra és Gaetan meglehetősen sietősen távoztak miután a srácok elfoglalták helyüket.
Vizük van, viszont a gázrezsóhoz hiányzik egy alkatrész, így főzni nem tudnak, bár egyelőre a ház tulajdonosának – aki kedvükért kiköltözött házából erre a 2 és fél hónapra, - felesége főz rájuk és a mosogatást is elvégzi…
Hiába, helyezkedni tudni kell :)

Az óra malagasy nyelven kis késéssel megkezdődött. Egyelőre nem minősítem, hisz 1 napja tanulom. De a tantervünket nem tudom nem minősíteni. A szisztematikusság és logika teljes hiánya jellemzi az órákat, délelőtt az iskola igazgatójával tanultunk, délután egy tanárnővel, akivel ugyanazon témaköröket és kifejezéseket vettük át, csak mindet másképpen, így amit sikerült volna elsajátítani délelőtt, azzal is teljesen összekavarodtunk délutánra.

Mindenesetre érdekes volt beülni az iskola padsorai közé, palatáblára írni a diktált malagasy kifejezéseket, miközben a falusiak közül néhány – az órán francia-tanulás céljából résztvevő – felnőtt fuldoklott a röhögéstől a bénázásunk következtében.

Az ebédünket még az első szünetben megszerveztük, a piacon (3 árusból állt) vásárolt édesburgonyát és egyetlen kapható halat - ami elég nagynak bizonyult mindnyájunknak, - Ramonék állapotos „bejárónője” elkészített. Így ebédszünetben el is fogyasztottuk mindezt Ramon és Charles rezidenciájában.
Claire és Charles nagyon jól kijönnek, úgy látom a szimpátia elég erős ahhoz, hogy sajnálják a csapatfelosztást…
Ebéd után még bő másfél óra volt az órakezdésig, szóval irány a part. Úgy tűnik itt minden délután hatalmas szél kerekedik, így a strandolást egy kicsit megnehezítette. A szélen kívül még a helyi gyermekcsapat is okozott némi frusztrációt. Azt már megszoktuk, hogy akármit teszünk, körülöttünk serte-pertélnek. De ezen a délutánon ez átlagon felüli volt. Én mentem be a vízbe a legelején, így én is jöttem ki leghamarabb, mivel a hideg szélben nem is kívántam az úszást, kizárólag higiéniai okokból erőltettem. Mire kijöttem, a gyermekcsapat ott volt, és szabályosan körbeálltak, ahogy megpróbáltam lefeküdni a parton. Hangos röhögés-kiabálás, és szűkült a kör. Nem értettem mit csináltam rosszul – a bikini engedélyezett a fürdéshez…

Az órák befejeztével hazaindultunk, de a szél még mindig akkora volt, hogy napszemüvegbe, fejünket bebugyolálva próbáltuk megúszni, hogy a part összes homokszeme a szemünkben – szánkban kössön ki….
És persze a szembeszél a hosszú sétához sem kedvezett.

Hazatérvén eldöntöttem, végre ráveszem magam némi futásra, ilyen gyönyörű helyen úgysem lesz lehetőségem soha futni. Jonas velem tartott. Maromenáig mentünk (vissza:), majd haza, mert a nap közben igencsak lemenőben volt, és sötétedésre vissza kell érnünk. Elsőre elég is volt ennyi, különös tekintettel a mély homokra, és a hazafelé – bár már jóval enyhébb, de még mindig erős – szembeszélre.
Persze hazatérvén már a falu széléről rohantak felénk a gyerekek és kísértek bennünket kezünket fogva az utolsó pár méteren – ez persze annyiból állt, hogy én loholtam, ők meg csimpaszkodtak, így nem tudtam sem haladni, sem elugrani a hullám elől (cipőben futottam), mert mindenütt gyermekekbe botlottam. A futás után jól megérdemelt – és egyetlen mosakodási lehetőségként szolgáló – fürdés a tengerben persze az itteni gyermekeknél is nagy izgalmakat váltott ki. Hangos nevetés kísérte rövid fürdésünk a lemenő nap utolsó fénysugarai mellett.
Claire közben befejezte isteni spagetti vacsoránk készítését. Bár a spagetti sok volt, a szósz kevés, így szokásos, otthoni körülmények között azt mondanám, száraz, fujtós, szinte a tészta magában, de jelenleg lakomaként fogyasztom. A gyertyafényes vacsora után Marko beizzította a generátorunkat, így a fényképezőgépek töltését megoldottuk. A semmi közepén áram, ez már önmagában fantasztikus. Evés után egy kis nyugis olvasgatás, de így, hogy negyed 7kor lemegy a nap, nemigazán tudunk este sokmindent csinálni, 10kor már mind alszunk (én éppen még most nem:)
De reggel majd ismét felkelünk ahogy a napfény is megjelenik és lehetőséget ad mindenre – hisz a lehetőségek itt határtalanok :)
 

Szeptember 23.

Reggel 6.30-ra el kellett készülnünk, hogy a Tsiananpetsotse nemzeti parkba megkezdjük utunkat. Reggeli nélkül – mert hogy kinek kell az, - megindultunk, persze a szokásos malagasy késéssel. Egy autóba belepréseltük a cuccainkat, a tetejére felkötöztük a korábban ideszállított táskáinkat, 3 biciklit, és egyéb cuccokat, valamint 6-unkon és a söfőrön kívül még Sahondra és Gaetan is beszálltak. Ezek szerint itt nincs személyi limit. A nemzeti parkig másfél óra az út, de 30 kilométerrel odébb egy másik autó vár bennünket, és onnantól kényelmesebben leszünk. Közben azért megálltunk egyszer, mert Sahondrának és Gaetannak találkozója volt valakivel egy faluban. Ez mondjuk egész jól esett, kávé és bokoboko (fánkhoz hasonló, de sűrűbb pici labdácska, ejtsd: bukkbukk) volt a láthatáron, ki is használtuk az alkalmat. Ezután még egy megálló következett, itt is találkozniuk kellett valakivel, ismét bő fél órát időztünk. Persze a helyi gyerekek minden alkalommal megrohamoztak bennünket. A harmadik megálló már a másik autónál volt, a társaság fele átült, Ramon és én is kimászhattunk a csomagtartóból átalakított kis ülések közül, amelynek a helyét tovább szűkítették a csomagjaink.
A nemzeti parkba érve analizáltuk a tegnapi delfinek fajtáját egy ott található plakátról.
Némi újabb várakozás után megindultunk utunkra. Én a flamingók és lemúrok gondolatától már szörnyen izgatott voltam. Kocsikkal elmentünk a tóhoz, ami a sótól hihetetlenül világoskék, leginkább fehér volt. A rajta tanyázó flamingó csapatot csak egész messziről láthattuk, de a hangzavar, amit okoztak, önmagában is élmény volt. Ezek a madarak januárban, az esős időszak kezdetekor elmennek Afrikába, és március környékén jönnek vissza.

A nemzeti park további részein élnek a lemúrok és teknősök is, de sajnos a napnak ezen szakaszán ezeket nem lehet megtekinteni.

Rengeteg érdekes fát láttunk, a baobabnak több fajtáját, többek között egy 300 éves egyedet, amire természetesen mind felmásztunk. A bennünket kísérő csapat el is nevezett bennünket kommandónak.

Az egyik pontján a parknak egy barlang is található egy ici-pici tóval, ahol egy nagyon egyedi hal fejlődött ki. Egy pici fehér, pigment és szem nélküli hal, ami a sötéthez tökéletesen adaptálódott, különleges szenzorai vannak a tájékozódáshoz. Ez a „blind fish” csak ezekben a barlangokban él, sehol másutt.

Az egész terület a barlanggal és körülötte fady, vagyis tabu, ami mindössze annyit jelent, hogy nem szabad a növényeket levágni, ágait letörni, vagy bármiben kárt tenni.

A nemzeti park után ismét az éhenhalás fenyegetett, de egy közeli faluban találtunk egy helyet, ahol volt elég étel mindannyiunknak, ez persze rizst és babot jelentett, és hogy egy viskó pajtájában megterítenek nekünk. Az étkezések valóban meghatározó élményt nyújtanak egyelőre, hisz egyre puritánabb körülmények között találjuk magunkat, olyan helyeken eszünk és olyan dolgokat, ami valóban önmagában is kaland.

Ebéd után a 2 falu vezetőihez mentünk, hisz megbeszélt találkánk volt velük, hivatalosan is be lettünk mutatva. Persze ehhez a lambahoany-t is magunkra kötöztük. Egyből ezután, a Befasy-i törzsfőnökkel, Monsieur Alexander Selson-nal együtt végre elérkezett a perc, hogy lemenjünk Befasy-ba. A falu pici, nem hinném hogy 900 fős (bár Gaetan állítja). Tengerpartja gyönyörű, az egész egy ici-pici halászfalu.
A helyiek már nagyon vártak bennünket, a gyerekek a falu szélén mind kezet akartak fogni velünk, a felnőttek is érdeklődve tömörültek. A falu „anyja”, ahogyan ő maga mondta (egy helybéli, foggal alig rendelkező idős asszony) 3 puszival üdvözölt bennünket, a harmadikat az ajkunkra szerette volna adni, de ez a mi meglepettségünktől csak félig sikerült.
A házunkhoz kísértek bennünket, ami előtt kagylókból kirakott „szőnyeg” jelezte ünnepélyes érkezésünket. Hihetetlen volt, olyan szívélyességgel és a saját szokásaikhoz mérten extrém módon fogadtak bennünket, amire nem számítottam. A ház maga megintcsak olyan volt, amire nem számítottam, de nem feltétlen pozitív értelemben. Kicsi volt, a tető és a falak között lukak, és egy gekkócsalád már lakott benne…Ráadásul szokásuk csak úgy potyogni a plafonról. Nem örülnék ha éjszaka a számban landolna valamelyik, de a mosquito háló talán segít ebben.
Kiderült, hogy eredetileg a WWF nem ezt a házat foglalta le nekünk, hanem egy 3 szobásat, amiben konyha is van (vagy legalábbis hely neki). De a ház tulajdonosa és a közösség kapcsolata megromlott, így ők úgy döntöttek, a „legluxusabb” házukat felajánlják. Mindössze 2 szobából állt, se konyha se fürdőszoba. A WC (luk a betonban) kb 200 méterre van a falu szélétől, szóval éjszaka azt hiszem visszatartom. A part közelebb van, de azért vagyunk itt, hogy példát mutassunk, így azt nem használhatjuk. És a ház mögötti fa (az egyetlen, mert a többi oldalról 2 méter távolságban mindenütt házak vannak) pedig a falu egyetlen fady-ja, vagyis azt meg kell kímélnünk… Szóval azt hiszem 5 után nem fogyasztom folyékonyat.
A WC egyébként tiszta, valószínűleg mi vagyunk az elsők, akik használják.

Miután Sahondra realizálta a helyzetet a ház változásával kapcsolatban, megpróbált beszélni a helyiekkel, és egy másik házat is felajánlottak, ebben van 2 szoba és egy harmadik, amelyet konyhának is használhatunk. A bibi csak az, hogy nem utasíthatjuk vissza az elsőt, mert megsértenénk őket, így abban alszunk, ebben főzünk, és tároljuk a cuccokat, ez lett a döntés. Luxus, 2 ház!

Érkezésünk következtében a héten elkészült egy tusoló is. Persze víz nincs benne, de egy nád paraván bódét állítottak fel a kedvünkért. Az alját 2-3 nagy kő képezi, így nem a honokon kell álljunk, és még egy fából összetákolt polc is van benne. Igazán helyes. Miután mindent kipakoltunk, Sahondrától és Ramontól, Charlestól elköszöntünk (ők elmentek Maromenába), nekiláttunk az első itt készült vacsorának. Jonas vásárolt ma 5 tojást, 2 megrepedt, de egy sem tört el, abból, a korábban vásárolt 3 padlizsánból és a bespájzolt pestoból és kockasajtból tojásrántottát csináltam, amíg a többiek pakoltak. Ez az a vacsora volt, amikor azokat az alapanyagokat használjuk fel, amik romlandóak, és ez határozza meg a menüt. Mindenesetre épp ránkesteledett, és a tenger zaja tökéletes kíséret volt vacsoránkhoz. A helyiek egyébként közben diszkót rendeztek, egy generátorról szólt a zene, később ezt felváltotta a filmvetítés. A falubéliek mind egy szobában (egy fa kunyhó, amolyan közösségi-ház-szerű) a földön ülve, egy TV-n egy DVD lejátszóval, amelyet mind az egyetlen generátor működtetett (hangja szinte elnyomta a TV hangját) egy Jet Li filmet néztek. Nem akartam hinni a szememnek. Egy kis időre beültünk közéjük, ez akkora izgalmat okozott, hogy 10 percig bennünket néztek a film helyett. A TV képernyőjén Jet Li remek rúgásai mellett egy gekkó vadászatát is végignézhettük időnként. Az egész helyzet abszurd, egyszerűen nem hittem volna mindezt. Vajon ez a film a 2-3 évesek számára milyen morális nevelést nyújt? A film egyébként franciául ment. Persze a helyiek franciául sem beszélnek, de a rugások látványa és az effektek hangja láthatóan kellőképp szórakoztató számukra. A minőség persze borzasztó, hang és kép elcsúszva…
A legérdekesebb résznél vége szakadt, nem tudom, hogy sorozatként vetítik, vagy csak eddig játsza le a DVD-t a készülék…

Ha hamarabb felfogom a helyzetet, vagy csak sejtem, hogy valóban mi vár itt lent a faluban, annyi mindent hozhattam volna, pl. filmeket…

A mosdás nem megoldott, a vizet Maromena északi részéről hozzák egy kútból, így azzal csak főznünk kellene, elég nagy luxus ez is, ha a mi kedvünkért még ennél is többször kell fordulniuk, az nem venné ki jól magát…
Mindenesetre a mindennapi rutin majd kialakul, ma még egyáltalán nincs víz, a vacsorához szükséges edényeinket a tengerben öblítettük el. Az igényekből minden téren le kellett faragni, egy ilyen utazós-izzadós homokos nap után elképzelhetetlen lett volna tusolás nélkül létezni. Most nincs választásom. A homokos lábam némi papír zsebkendő maradékkal letakarítom, hogy a hálózsákomba – amit 2 és fél hónapig használok majd, - ne kerüljön túl sok homok. A fogmosás ásványvízzel –persze csak takarékosan történik. A gyertyákat persze elsőként kerestük elő cuccaink közül, hisz mostantól elengedhetetlen használatuk – az egyetlen fényforrásunk!

A falu nádkerítés-szerűséggel van körbevéve, és legnagyobb meglepetésemre éjszakára a „bejáratot” becsukják, vagyis nád darabokkal eltorlaszolják. De a WC-t muszáj használnunk, így Claire-rel megpróbáltunk átjutni rajta, idő közben odasiettek a helyiek segíteni, és csak 3 rudat hagytak meg keresztbe, a többit lebontották kedvünkért…Remélem azért éjszaka nem kell sokszor megtennem ezt a helyes sétát…
 

Szeptember 22.

Az éjszaka borzalmas volt, 2 napja azt hittem, sok a szúnyog, azok csíptek össze, azért vakaródzom alvás helyett. Nos, reggelre ráébredtem, nem így volt, az életemben egyetlenegyszer előfordult allergiám jött velem ide Madagaszkárra. Fogalmam sincs, mire vagyok allergiás, de előjött, éjszaka tele voltam „csípéssel”, amik reggelre eltűntek, máshol jöttek elő, a szemem is bedagadt. Még nem vészes, de a legutóbbi esetből tanulva nem szeretném megvárni, míg az lesz, így Markotól kölcsönkértem az ilyenkor szokásos gyógyszert (mivel az enyém a nagy táskámban volt, útban Anakao felé). Ezen kívül a kutyák és kakasok is gondoskodnak róla, hogy ne tudjak túl mélyen aludni, a kutyák minden éjjel egyszerre elkezdenek ugatni, csaholni, vonyítani, mindez tart 5-10 percig, azután elhallgatnak. Hogy mindezt miért, fogalmam sincs. A kakas pedig éjjel 2kor elkezdi mondókáját, és nem hagyja abba, mindezt olyan közelségből, mintha a fürdőszobánkban kukorékolna.

Ezt leszámítva vidáman és izgalommal telve keltem, hisz indulunk Anakaoba!
Persze a malgash időszámítás szerinti 6.30 helyett kb negyed 8kor indultunk, a hajó már várt bennünket. Újabb háromnegyed órát vártunk az indulásra, ki tudja miért. D nem aggódom, kezdem megszokni, hogy mindig várunk valamire. A magunknál tartott cuccokat betettük a kis motorcsónakba, mindannyian (6an, plusz Sahondra, plusz Gaetan, plusz 2 fő, plusz a kormányos) beszálltunk, és a 6 bicikliből 3at is beletettünk. Rendesen megpakolva elindultunk közel 1 órás utunkra Anakao felé. A csónak orrában ülve akkorákat csapódtam, hogy ha nem lenne „kipárnázva” a hátsóm, most komolyan bajban lennék. A horizont végtelen tenger képét mutatta, de a szélén a hullámok egy vonalban megtöretek, a tükörsíma tengerfelszínen ez nagyon jól látszott, végig futott mellettünk a korall zátony, az törte meg a hullámokat.
Én persze, mint mindig, a vizet kémleltem, hátha felbukkan valami…
És így is lett, útvonalunk és a part között messziről láthattuk, ahogyan delfinek csapata tűnik fel a vizen. Arra kanyarodtunk, és elképzelhetetlen, leírhatatlan és felfoghatatlan csodában volt részem. Ennyi delfint, szabadon ugrándozni, és ilyen közelről, életemben nem gondoltam, hogy látni fogok. A hajó orránál hosszan kísértek bennünket, ugrándozva előttünk. A leggyönyörűbb élőlények, amiket valaha láttam. A hajó orrára felfeküdve kb 10 cm-re volt a kezem tőlük. Megpróbáltam az egészet videón rögzíteni, és sikerült is, de a felvétel mellékes volt, az izgalomtól össze-vissza rángattam a kezem a kamerával.

Én magamhoz sem tértem még, azóta sem…
Szavakkal el nem mondható.

Nem sokkal később megérkeztünk Anakaoba. A tenger szürreálisan kék, fehér homokos tengerpartja van, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Az általam valaha látott és gyűjtött kagylók ócska apróságok itt, a part olyan hatalmas és gyönyörű kagylókkal van tele, amelyeket az emberek nyálcsorgatva néznek az árusok polcain. Sőt, azoknál jóval fantasztikusabbak, és 1 négyzetméteren kb 3-4 darab legalább, egyszerűen elképzelhetetlen!
Kikötöttünk, és a falu kunyhóiban lepakoltuk cuccainkat, itt töltjük majd az éjszakát.
A hely hihetetlen, kis kunyhók körben, középen 2 napkollektor, amely elméletileg a villanyt biztosítja. Egyébként áram nincs ezekben a kis házakban.

A csodálatos állapotot és felhőtlen örömömet egyetlen dolog árnyékolta be: a hajóból kiszálláskor Jonas megcsúszott, és belemerült a vízbe, ami nem vízálló fényképezőgépének határozottan nem tett jót. Egyelőre működésképtelen, remélem, ha kiszárad, ismét használható lesz. Szegény, nagyon szeret fényképezni, és látom rajta a kétségbeesettséget…

Miután elfoglaltuk a kunyhókat, egy meglepetés programmal állt elő Sahondra: a közeli szigetre, Nosy Ve-re visznek át bennünket.

Az előzőektől még nem tértem magamhoz, máris egy újabb fantasztikus élmény, ebben a tempóban ez gyakorlatilag befogadhatatlan. A sziget maga a paradicsom, végre végre megfürödhettem a tengerben. Gyönyörű tiszta! A szigetet nem lakják, az egész nagyon pici, viszont itt fészkelnek a piros farkú trópusi madarak. Emiatt a sziget teljes egészében védett terület.
Ez persze itt nem azt jelenti, hogy ne lehetne körbesétálni, vagy akár a madarakhoz közel kerülni. Kísérőnk körbevezetett bennünket a sziget nevezetes pontjain. Nemhogy fényképezni sikerült közelről, de megsimogattam a fészekben pihenő fiókát!
A rövid séta után még egy fürdés, kicsi pihenés a parton, és mentünk vissza. Mivel a reggeli is kimaradt ma, kellőképpen az éhhalál szélén álltunk, és ez tényleg falu, nem tudtunk „beugrani egy zsömléért a boltba”. De kikötés után potom pénzért kapható grillen sült édesburgonyával csillapítottuk éhségünket. Mennyei, mint a sült gesztenye.
Nemsokkal később az ebédünket is elkészítették a helyiek, polip volt, remekül elkészítve, természetesen rizzsel, salátával – mint utóbb megtudtam ez mindössze reszelt mangóból, némi hagymából és ecetből áll, - szósszal, amelyet ráönthettünk a rizsre, és persze rizsből főtt itallal. Mondanom sem kell, kis csapatunk úgy falta a csodás lakomát, mintha 2 hete éheznénk. Mára elég a jóból, egyszerűen túl tökéletes!

Ebéd után egy rövid sziesztára kaptunk engedélyt, azután elindultunk a helyi közösségi vezetőhöz bemutatkozni, és az orvosi rendelőt (ahol a korábban megismert Dr. Elyséé is dolgozik) megtekinteni. Nos, mindkettőt zárva találtuk, így visszasétáltunk. Pedig még az új landaobahny-t is felkötöttük magunkra, hisz enélkül nem mutatkozhatunk a falu vezetője előtt.
Útközben a szokásos gyermekcsapat vett körül bennünket, persze most kicsit más kontextusban, hisz nemcsak átutazóban vagyunk. De a jól ismert „Cadeau, Vaza” (cadeau=ajándék franciául; Vaza=a már említett „külföldi”) effektus itt is tökéletesen jelen van, az apróságok mind ajándékért kuncsorognak, bármi legyen is az. Én a hátramaradt kisebb ajándékokat délután már odaadtam nekik, a maradékot pedig tényleg a nekünk 2 hónapig otthont adó, munkánk célcsoportját képező 2 falu lakosainak tartogatom.

Mindenesetre egy idő után, ahogy egyre többen lettek és kezemet fogva kísértek, valamit szerettem volna kezdeni a helyzettel, hisz ez így nem volt túl jó, nem tudtam ajándékot adni, ők viszont valamire vártak. Elkezdtem velük kört alkotni és táncolni kézenfogva, aztán be a kör közepére, ki a közepéből, mindehhez némi hangkíséret is járt persze. És akkor megtörtént a csoda, a mai nap már sokadjára. A gyerekek elkezdték helyi dalaikat énekelni, egyre többen lettek, a végén a falu összes gyereke összegyűlt, táncoltunk és énekeltünk. Hihetetlen élmény volt, utána sem hagytak persze, egy bő fél órás szeanszot követően fel kellett vennem őket, puszit kértek, fogták a kezem… A többiek is belejöttek közben, mindenki a maga módján, Charles táncolt velük, Claire pirospacsizni tanította őket, Ramon beszélgetett velük, Markos pörgette őket, Jonason csüngtek. Sahondra odaáig volt a gyönyörtől, mondta, így kell csinálni ezt a következő 2 hónapban, és amikor már eléggé a középpontban vagyunk, átadni az üzeneteinket a természetvédelemről, fenntarthatóságról, persze a számukra érthető dolgokon keresztül.
Mindenesetre az a kontextus, amit csak remélni mertem, hogy 2 hónap alatt összejön, az az első nap, és nem is a 2 kis faluban, hanem már itt, Anakaoban létrejött.
Az események végére én megtanultam 10-ig elszámolni malagasy nyelven, Vezo-Sara nyelvjárásban.
De az már most érzékelhető, hogy a határokat nekünk kell megszabnunk, így egy idő után megfordultunk, szembe a gyerekhadsereggel, és búcsút intettünk, mondván, holnap találkozunk. Nem volt könnyű megértetni velük, de sikerült.
Ha ezt nem tesszük elég határozottan, a nap 24 órájában rajtunk csüngenek, és – bár részét képezi ez is a programnak, - azért ezen felül egyéb dolgunk is akad.

Ezután Sahondrával és Gaetannal átbeszéltük a következő napok történéseit, majd mi lesétáltunk a naplementét megnézni. Persze újdonsült barátaink 1 percen belül megjelentek, úgyhogy még egy fél órás játékkal megajándékoztuk őket és magunkat, azután sétáltunk egyet a parton, mire visszaértünk, teljesen sötét lett és az összes létező csillag fent volt az égen. Én nem találok szavakat, a mai nap eseményei annyira leterhelnek szellemileg, újra és újra végig kell pörgetnem, hogy felfogjam.
Este pedig a helyiek grillezett hallal és babpürével elégítették ki gasztronómiai kívánságainkat. A lakoma – és egy ilyen nap után – nem maradt más, mint a jól megérdemelt pihenés. Még előtte gondoltam egy utolsót telefonálok, mert a 2 faluban még annyi térerő sincs, mint itt. Nos, felmásztam egy víztároló torony tetejére, amely itt, a kis házak között van, és onnan igyekeztem térerőt fogni – csekély sikerrel. Ha telefonálni nem is sikerült, de egy sms-t igen, a lényeg bennevan, mostantól tényleg nem vagyok elérhető, kb. 2hetente tudok ide átjönni egy üzenet erejéig.

Magunk vagyunk, végre.

Tanulság az elmúlt 2 nap eseményeiből: a legrosszabb nap után a legjobb következik.

Szeptember 21.

Reggel 7re elkészült csomagokkal vártuk a WWF autóját, hogy felpakolja a cuccokat, és elvigye Anakaoba. Mi majd hajóval megyünk holnap, de csak kevés csomag fér fel a hajóra, így minden cuccunkat előre küldtük.
Persze a megbeszélt 7 helyett fél 8kor jött le Sahondra a szobájából, és kb. újabb 20 perc telt el, mire a sofőr megérkezett. De ez a malgash időszámítás, már megszokhattuk.
A csomagokkal együtt a fiúk is elmentek az irodához, hogy az előző napi bevásárlás során összekészített túlélő-dobozainkat is bepakolják.
Mi elindultunk Claire-rel egy kis bevásárlókörútra, én vettem helyi telefonkártyát, vettünk világtérképet a falubéli előadásainkhoz. Természetesen – önmagamhoz híven Claire-rel az oldalamon – eltévedtünk, így hosszúra nyúlt a városnézés. Közben a WWF helyi irodájában megtudtuk, hogy a délutáni előadásokat előre hozták, 11kor kezdődik az első tájékoztató. Visszamentünk a hotelbe a közben pakolással végzett fiúkért, és némi piacot és gyógyszertárat útba ejtve ismét visszamentünk az irodába. Én még egy külön kanyart tettem leválva a többiektől, hogy vegyek egy sarong-ot, más néven lambaoany-t, ami a faluban élő hölgyek számára elengedhetetlen és illetlenség nem viselni. Ez gyakorlatilag egy nagy kendő, amit a ruhára (vagy esetenként helyette) kötnek fel. Meglehetősen nehezen találtam, amin meglepődtem, hisz mindent meg lehet kapni, a legextrémebb dolgokat is a piacon, de ilyen kendőt azt nem. Egy helyen aztán találtam, nem túl nagy választékkal persze, így sikerült egy „szép ízléses” ciklámen virágosat megvennem, de a semminél ez is több. Hátha a faluban szebbek lesznek, ott majd tudok még egyet venni.

11től megtartotta a helyi regionális vezető az előadását, a helyi projektek rövid bemutatásával. Rövid ebédszünet után a csapat egy része visszament a hotelbe, mi pedig, a Befasy csapat a WWF könyvtár szobájában próbáltunk a helyi könyvekből (angol nyelvűek) egy kis tudást magunkba szívni.
3kor folytatódott az oktatás, Dr. Elysée, az anakaoi orvos kezdte (persze fél 4kor) a rövid összefoglalóját arról, hogy mire figyeljünk feltétlen, mit tegyünk, ha baj van. A malária kockázata nagyon kicsi, ő javasolta gyógyszeradagjaink lecsökkentését. Alapvetően jó hír, hogy a maláriától sem kell különösebben tartanunk. Egyedül a vízfogyasztás az, amire különösebben figyelnünk kell, minden vizet forraljunk, ez volt a tanács.

Az orvosi tájékoztató után Gaetan, a 2 faluért felelős személy előadása következett. Ő az, aki a helyszínen majd koordinálja a munkánkat. Tőle megtudhattuk a falubéliek szokásait, 1-2 tippet a viselkedéssel kapcsolatban, az összes „fady”-t, vagyis tabut, amit tiszteletben kell tartani.
Ezen felül az is kiderült, hogy a koralloknál rendszeresen delfincsapatok tanyáznak, de a pöröjcápa és a fehércápa is állandó vendégek itt. Valamint ebben az időszakban nagy esélyünk van bálnákat látni.
Mondanom sem kell, ezen hírek hallatán túlcsordultam az örömtől.

A nap hátralévő részében a szokásostól eltérően ma nem éreztem jól magam a bőrömben, kicsit elfáradtam. Kezdett elegem lenni az angol és francia intenzív használatából, a többiek között sem tudtam igazán oldott lenni, a kultúraközi különbségekből fakadó feszültség hirtelen megnőtt bennem.

Estére nem is vágytam másra a banana flambé után, csak némi alvásra. Majd holnapra kialszom…
 

Szeptember 20.

Szokásos reggeli kávénk elfogyasztása után (ami annyi cukrot tartalmaz, hogy egy komplett reggelivel felér) nekiláttunk a mai nap feladatainak teljesítéséhez: készletek felvásárlása a 2 hónapos falubéli munkánkhoz.
Ami egy kis nehézséget okozott, hogy a Tana boltjainak választékához képest itt eléggé alapvető dolgokat árulnak csak, így eleve egy csomó – valószínűleg teljesen felesleges, de engem megnyugtató – dologról máris lemondhatok. Jonas vezetésével készült némi kalkuláció arra vonatkozóan, hogy miből mennyire van szükségünk a 2 hónapra, mit tudunk venni a Befasy-hoz közel lévő, ám annál jóval nagyobb, 2000 fős Anakao-ban, ahová csónakkal át tudunk menni időnként.  Sajnos kiderült, túl sok mindent nem, vagyis leginkább semmit, vagyis valóban 2 hónapra kell vásárolnunk egy hűtő nélküli, csak gázrezsóval (viszünk magunkkal) rendelkező házba, az eleve korlátozott alapanyagokból a korlátozott pénzmennyiségünknek megfelelően. Ez aztán művészet lesz!
Hajrá, 2 hónap rizzsel és tésztával, még zöldségeket, gyümölcsöt és tojást sem árulnak, nem hogy Maromena és Befasy területén, ahol leszünk, de még Anakaoban sem.

A halat, csirkét, egyéb húst valószínűleg be lehet szerezni – élve. Sahondra már meg is szervezte, hogy kinek a dolga a csirke nyakát elvágni – Jonas a mi csapatunkban már csinált(vagy csak látott?) ilyet, így ő megtanítja majd Charles-t is, hogy ő és Ramon is boldoguljanak.
Az már biztos, hogy én csirkét nem eszem. Amit látok élve előtte, azt kizárt, hogy letuszkoljam a torkomon. Persze sose jelentsek ki olyat, amit nem tudhatok előre, de mégis.

Kezdem realizálni a helyzetet, ez egy kandi-kamerás túlélő-show, 6 fiatal, 2 kisfaluba kitéve a semmi közepére, hogyan boldogulnak, minden nélkül, és hogyan csinálnak magukból teljesen hülyét a falu párszáz lakosa előtt, amint megpróbálják elmagyarázni a természetvédelem fontosságát. Jól hangzik!

Mindenesetre bespájzoltunk rizsből, tésztából és tejporból, no meg az elmaradhatatlan WC papír. Körülbelül ennyi, persze ez túlzás, 1-2 konzerv paradicsompüré, egyéb zöldség, méz, fűszerek és némi friss zöldség, hagyma, répa, bab is került a dobozokba. Ezeket a Toliara-ban jellemzű pouspous-ok (ejtsd: puszpusz)  - a tuktukhoz hasonló, de bicikli helyett gyalogosan hajtott jármű - segítségével elvitettük a helyi WWF irodához, ahonnan a 2 autó felveszi a csomagokat és leszállítja a tett helyszínére. Mi külön utazunk – Anakaoig hajóval, onnan majd kocsival, de a csomagokat már holnap leviszik egyenesen a 2 faluba.

A délután a mosás, pakolás és pihenés jegyében telt. Mindez csak Claire és az én délutáni programom volt, a fiúk kosaraztak az udvaron.

Estefelé ellátogattunk egy olasz fagyizóhoz, ami felülmúlhatatlannak bizonyult, különös tekintettel a Punch Coco (kókuszos rumos koktél) fagyival turbózott változatára. Hazafelé beugrottunk egy pizzáért, a fiúk kihagyták, de Claire és én úgy megijedtünk a ma hallott jövőben várható állapotoktól, hogy elengedhetetlennek tűnt egy utolsó pizza elfogyasztása. Hazafelé – Sahondrának tett ígéretünket nem megszegve – a séta kizárva, én taxit szerettem volna fogni, de a fiúk ragaszkodtak a pouspous-hoz, így kénytelen voltam belemenni. Persze nem volt nehéz 3 pouspoust fogni, az étteremből alig kellett kilépni.
Nem hiába kerültem ezt eddig sem, borzasztó volt, ahogy mi pöffeszkedünk a fagyikehely és pizza után ketten hátul, az emberünk pedig futva húzza az „igát”. Már a tuktukot is gyűlölöm, ez még rosszabb… Nos, át is vertek bennünket, a megbeszélt árnál többet adtunk, mivel nem volt aprónk, és nem adtak vissza, de én nem bánom, legalább egy kis revans.

A holnapi nap még Toliara-ban telik, azután Anakao, útba ejtve egy nemzeti parkot. Vegyes érzésekkel teli, de persze izgalommal várom a napokat. Ma egy hete érkezett meg a csapat teljes létszámban Tana-ba, és egy hét alatt komplett családdá nőttük ki magunkat. Kíváncsian várom, hogy a falubéli események hogyan formálnak majd tovább bennünket, a csapatot…
 

Szeptember 19.

Kora reggel ismét útra keltünk, folytatván utunkat Toliara felé. A környéket egy felhő borította be, és olyan szürke volt minden, hogy az orromig sem láttam, mégis, a levegő, az idő, és a hangulat is igazán nyugodt, kellemes volt. Ahogy elindultunk, fokozatosan szakadozott fel a felhő és kisütött a nap, csodálatos volt a buszból bámulni a tájakra. A rizsföldeket először hosszan elterülő puszták váltották fel, majd néhány óra alatt elérkeztünk egy nemzeti parkhoz, amelynek területén keresztül vezetett utunk. Ez egy fantasztikus kanyonok borította régió. Itt megtekinthettük a „királynőnek nevezett” kőrengeteget, és néhány egyéb névvel ellátott nevezettességet.

A canyonok után ismét sík területek következtek, majd elérkeztünk az első baobab fákig. Az egyiknél meg is álltunk, és természetesen kihagyhatatlan volt, hogy megpróbáljam megmászni. Ezt már némi szurkolócsapattal az oldalamon tettem, hiszen Vaza nem marad kíséret nélkül Madagaszkáron, szokás szerint egy gyerekcsapat ugrált körbe bennünket.

Utunkat folytatva a körülmények romlását leginkább a mellékhelységek jelezték tökéletes indikátor szerepet betöltve. Először a hagyományos angol WC eltűnése, majd a zománcolt padlón lévő lyukat felváltó egyszerű lyuk, fa ajtó és egyre több légy fokozatosan készít fel bennünket a falvakban várható állapotokra.

Ebédünket az előző naphoz hasonló kiskocsmában fogyasztottuk, ám ez gyorsétteremként funkcionálva kb 1 perc alatt tálalta a „lakomát”. A korábbiakból tanulva – és próbálva mellőzni a húsfogyasztást – zebumentes ebédre vágytam, így babot rendeltem, amit – mint utóbb kiderült a zebu mellett főztek, csak épp a húsdaradok nem voltak közte – természetesen az elmaradhatatlan irtózatos mennyiségű rizs kísért.
A tegnapi ominózus zebu Ramon kedvét egy életre elvette a zebutól, be sem jött az étterembe...

Ebéd után a helyi piacon szétnéztünk, és Claire-rel megvásároltuk az első szalmakalapunkat! Vásárfia letudva.

Közben a Vaza megszólítást annyira elsajátítottuk, hogy ez lett az univerzális egymást hívó kifejezésünk is.

Egy érdekes történetet hallhattunk utazás közben Sahondra-tól. Az ebédünknek helyt adó falu olyan növényvilággal bír, hogy külföldről nem egy májrákos beteget küldtek már ide, akik egy – csak itt található – növénytől teljesen gyógyultan tértek haza. Fantasztikus, hogy van ilyen „gyógyszer” és nem tudjuk reprodukálni, sőt, nem is tudunk róla leginkább…

Szerencsére – bár a mai út során közel 550 km-t kellett megtennünk, - a mai útvonal sokkal kevésbé volt kanyargós, mint a tegnapi, így nem volt nehéz kibírni.
Főleg, hogy tényleg sikerült kiélvezni a malgash táj szépségeit, most már van egy képem az országról.

Ami az ételeket illeti, már merészebbek vagyunk ezen a téren is, az utcán árult ételekből is veszünk kóstolót, minden félelemérzet nélkül. Csak egy szépséghibája van a dolognak, mindennek hal íze van. Valószínűleg valamilyen hal eredetű zsiradékban sütik ki, mert a chipsnek, az indiai samosa-nak és a szőlőlevélre hasonlító zöldséges tekercsnek is van némi halas mellékíze…

A franciám is gondolom alakul, mivel Claire hallott éjjel álmomban beszélni, – ami eddig még nálam teljesen megszokott, de most éjjel – franciául próbáltam valamit makogni, bár nem volt sok értelme. Azt mondják, ha álmodban más nyelven beszélsz, az jelent valamit. Annyit legalábbis biztosan, hogy nem hagyom Claire-t aludni és valószínűleg a frászt hozom rá.

Toliara-ba érve egy szeles, de meleg, kellemes idő fogadott bennünket. A szállás is egyre puritánabb, a fürdőszobát (és egyben a WC-t) mindössze egy függöny választja el a szobától. Sebaj, nemsoká csak a fák fogják elválasztani a WC-nek kinevezett gödröt a kunyhónktól :)

De a tenger kárpótol – természetesen első dolgom volt érkezéskor kisétálni, bár itt csak egy  kicsi és koszos partszakasz fogadott, de érezni a tenger közelségét, mára ennyivel megelégszem.

Bár szerettem volna este még kisétálni a partra – sajnos Sahondra meghallotta a tervem, és ezzel meg is bukott a dolog, nem olyan a közbiztonság, hogy ezt megtehessük, a helyi programvezető is jelezte, hogy senki ne sétáljon az utcákon sötétedés után. Így helyette közösségi programnak egy Bollywood film megtekintése maradt a laptopomon, és a mozinak Charles és Jonas szobája ad otthont, mivel itt van egyedül 3 ágy a 2 helyett. Egy kis Bollywood a tenger helyett, végülis tengert látok majd 2 hónapig, no de Bollywood filmet! :)

Szeptember 18.
 

A reggel 6 órás indulás nem mondhatnám, hogy jól esett. Különösen, mivel éjjel 1ig hallgattam az MP3 lejátszómat, most, hogy Charles segített rátenni a hőn áhított válogatott zenéimet.
De nem volt mese, menni kellett, a fiúk levitték az összes cuccomat mire elkészültem, így csak magamat kellett legurítanom a buszig. Remek kisbuszt bérelt nekünk a WWF a hosszú útra. Miután én is lecihelődtem, elindultunk, és a WWF irodájához mentünk összeszedni a cuccokat.

A WWF mindent összekészített nekünk, 2 víztartályt, 2 generátort, matracokat az alváshoz, ágyneműt, 6 biciklit, stb. Mindezt felpakoltuk a busz tetejére. Igen, a tetejére, mert szabály köti ki, hogy túl sok minden nem lehet belül. Na ezt nem egészen értem, hogy miért jobb, ha kívül vannak a cuccok, de a szabály az szabály. Szóval kb 1 órán át pakoltunk, hogy mindent a busz mellé készítsünk, azután a közeli kiskuckóban kávéztunk egyet, 100 ariari volt egy kávé ára. Az ariari és az ero közti váltószám 2600, ami annyit tesz, hogy ez a kávé forintba átszámolva kb 10 Ft lenne.
 /Mondanom sem kell, hogy a bankba az emberek nagy táskákkal járnak, mivel még kevés euro beváltásakor is rengeteg ariarit kapsz készhez – én a napokban így lettem milliomos helyi pénzben mérve. És ezeket a bankjegyeket is mind el kellett csomagolnom. /

Szóval az igen „drága” kávéhoz extra is jár, méghozzá rengeteg cukor. Előre megcukrozzák, akár kéred, akár nem… A bögre, amiben adták, pedig külön említést érdemel, mikor megkaptam, nem mondhatnám, hogy aggodalom nélkül tekintettem a tetején úszkáló darabokra, és a bögre szélére, amit a számhoz kellene emeljek – de túlléptem félelmeimen, és túléltem :)

Marko és a segítők közben mindent felkötöztek a busz tetejére. Karina is csatlakozott hozzánk, egy portugál lány, aki augusztus óta dolgozik itt Madagaszkáron, adományszervezéssel foglalkozik a WWF-nél. Ő csak azért csatlakozott, mert épp szabadnapjait töltötte, és kirándulni volt kedve.

Szóval fél 8 körül elindultunk, és egész álló nap utaztunk. Összesen 350 km-t tettünk meg, de ezzel a busszal a szerpentinen ez tényleg nagyon hosszadalmas volt. De nem bántam, sőt. Az út során sikerült egy kicsit megismernem és magamba szívnom a táj látványát, a rizsföldeket, a dimbes-dombos vidéket. Kimozdulva a fővárosból, az emberek is teljesen más életszínvonalat képviselnek.
Akármerre mentünk, ahol megálltunk, emberek tömkelege termett egyszerre a busz bejáratánál termékeiket árulva, vagy épp csak kéregetve. Ruháik jóval koszosabbak, szakadtabbak, mint a Tana-ban élőké.

Egyik megállónk városon kívül volt, épp csak leálltunk az út szélén, mert a szükség megkövetelte, és futva érkezett egy gyerekcsapat, ki tudja honnan, kiabálva. Egymást tiporva tartják markukat felént, és teljesen mindegy, mit adunk, a „zsákmány” a lényeg. Persze amit tudtunk, adtunk is nekik, a frissen vásárolt mandarint vagy croissont, WWF matricát, vagy ami épp adódott. /Az ajándékok zömét azért megtartjuk a 2 falu lakosainak./ Amint megcsillan a remény, hogy bármilyen ajándékhoz jutnak, gyakorlatilag egymást taposva marják ki a kezemből, ami benne van. Hihetetlen…

Az ebédet egy igazán autentikus kulipintyóban fogyasztottuk el az utazás közepette, egy kis faluban egy útszéli vendéglőben, az eddigi leginkább malgash, legpuritánabb hely, ahol ettünk. És az eddigi legrosszabb étel, amit ettünk. Körülbelül 4féle ételből lehetett választani, én természetesen a disznó és csirke mellett inkább a zebunál maradtam (azt már megtapasztaltuk, hogy itt a csirkét nem igazán jól készítik el). Rizsből rengeteget kaptunk, körülbelül olyan, ahogyan az ember életében először főzi, ízetlen, sótlan, bár a rizs a többi helyen is hasonló volt, így ezen kevésbé lepődtem meg. Kaptunk mellé valami sótlan melegvíz-szerűt néhány zöld levéllel a tetején, ezt a rizsre öntöttem. Sok íze ennek sem volt, no de ezért van a zebu, hogy kárpótoljon. Nos, ez kárpótolt. Sok hús nem volt ugyan közte, valószínűleg a lábszárából kaptunk néhány csontdarabot. És inkább hasonlított az íze a birkáéra. Mivel „jus naturel” - amit általában kérni szoktam, akármilyen gyümölcsből is készítik, - nem volt, így az asztalunkra készített sárgás nedűvel teli kancsó tartalmára bíztam magam. „Jus de riz” a neve, ami annyit tesz, hogy rizsből főzik ki ezt az italt. Érdekes íze van, leginkább a teára hasonlít. Koordinátorunk szerint energizál és remek fogyasztószer is – gondolom gyorsítja az anyagcserét, főleg a turistáknál 

Mindenesetre igazán nem bántam, hogy egy ilyen helyen ebédeltünk, még ha maga az étel alulmúlta minden elvárásunkat.

Fiaranantsoa-ba érve sajnos épp a piac végét láthattuk, a szokásos piacnál jóval nagyobb, heti egyszer megrendezett Zama piac zárásának lehettünk szemtanúi. Miután lepakoltuk a cuccainkat a szállodában, elsétáltunk megnézni, sajnos már mindenki pakolt, láthattuk az utolsó portékák végkiárusítását, amelyet hangos kiabálás kísért, akár egy árverés „malgash módra”. Valahogyan a húsok sorai közé keveredtünk, na az nem volt semmi, egész hosszan sétáltunk a reggel óta kifüggesztett nyers húscafatok között, amelyet még koronázott néhány összekötött lábú élő csirke és kacsa látványa.

Amikor innen sikerült kijutni, és egy tér felé vettük az irányt, ahol break táncosok gyakoroltak. A zene egyikük telefonjáról szólt, valami francia rap, de hihetetlen volt látni, hogy egy ilyen kultúrába is beszökött a break. Hosszan néztük őket, azután megmutattuk a róluk készült képeket, persze tetszett nekik a közönség.

Errefelé mindenki, beleértve az egyéves gyerekeket is, vigyorogva integet és közben kiabálja, hogy” Vaza”, ami annyit tesz, külföldi.

Visszatértvén a szállásunkra, a hozzá tartozó étteremben elfogyasztottuk vacsoránkat, én a piacon látottak után szigorúan a zöldségekre voltam ráhangolódva. No meg persze az elmaradhatatlan banana flambé a csokiöntettel :)

Visszatértem!

Újra a fővárosba érkeztünk, hosszú és felejthetetlen 2 és fél hónap után. Ahogy ígértem, mindent igyekeztem lejegyzetelni, így mostantól folyamatosan töltögetem a bejegyzéseket, szépen sorban.

Bár visszatértem, de nem szabad akaratomból :) Szóval ne tévesszen meg senkit a visszajöttöm, az élmények fantasztikusak és igen, szívem szerint maradtam volna még...

Sajnos itt a vege, utolso soraimat irom. Legalabbis egy idore. Elertuk a tengert, Toliara varosaba erkeztunk, 2 napja nem vagyok internet kozelben, sot a korulmenyek egyre inkabb segitenek hozzaszokni a nomad elethez, ami rank var. Ezen mondatokat egy internet kavezobol irom, a malgash klaviatura hasznalata persze nem egyszeru, ekezetes betu nincs. Ezen kivul olyan lassu, hogy 25 perc alatt jutottam el a blog szerkeszto oldalaig.

No de panasz el ne hagyja a szamat, fantasztikus tajakat latok, leirhatatlan az egesz. En azert szorgalmasan megprobalom mondatokba onteni a gondolataimat, mostantol naplo formajaban, december elejen pedig folytatom a blogot, mindent felteszek majd /a krokodilos legendat is, igerem/.

Ha megsem jelentkeznek, akkor ne keressen senki, megtetszett az elet itt az operencias tengeren is tul, ahol csak a madar jar, es ugy dontottem maradok :)

Szeptember 17.

Reggel 8kor Charles előadásával kezdtük a napot. Videofilmek készítéséről, vágásáról tanultunk, és mivel neki van ebben némi – amatőr szintű – tapasztalata, önként „ki lett jelölve”, hogy megtanítsa nekünk tudományát. A WWF Antananarivoi irodájának IT szakértője is eljött segíteni. A rövid elméleti oktatást követően mindannyian kimentünk azt utcára saját gépünkkel (a modern technika csodája, fényképezőgépet veszel, de filmezni is tudsz vele), szétszéledtünk, készítettünk 1-2 felvételt, majd elkészítettük első filmjeinket. Ez nagyon tetszik, hasznos dolog, persze nekem még rengeteg idő lesz elkészíteni egy filmet, de az alapokat megtanultuk. Még nincs konkrét elképzelésünk a falvakban forgatott kisfilmek koncepcióját illetően, de azt hsizem ezen elég lesz törni a fejünket, ha már lent vagyunk, és láttunk valamennyit a dologból élőben.

/Érdekesség: Madagaszkár egyik jellegzetessége az "utazók pálmája", levelei között vízet tárol, így utazáskor magukkal vitték/

Ebéd és 20 perc alvás után (kihagyhatatlan, a malária elleni gyógyszertől teljesen kikészülök) megkezdődött a Toliara Tenger-védelmi program bemutatása különös tekintettel a mi 2 falunkra. A program regionális vezetőjét ismerhettük meg, és végre igazán a lényegről hallhattunk, a bibi csak az volt, hogy délután 2-től negyed 7ig tartott. Ezt egy igazán rossz hír tetézte: az eredetileg is szörnyen korai 7 órás reggeli indulás még előbbre került, reggel 6ra kell elkészülnünk, és indulunk Toliara felé…

Na jó, azért túlélem valahogy.
A nagy ijedtségre felkerekedtünk, hogy a sokadik éttermet is felfedezzük – ez a hátránya az olcsó, viszont annál finomabb ételeknek. Kezdem azt érezni, hogy a túra az evésről és fejtágításról szól, fizikai aktivitásnak nyoma sincs.

Viszont egyre inkább kezdek hozzászokni, hogy meg sem szólalok magyarul, a blog írásakor is először angolul kezdem a fejemben összerakni a gondolatokat – persze aztán hamar rájövök, hogy felesleges :)
A francia is alakul, az itteniek lecsípik a szavak végét, ez elég érdekessé tesz egyes szavakat, neveket, de már nem zavar. Bár a koordinátorunk által emlegetett Christian-ról ma kiderült, hogy nő, és a neve Christiana…

A faluban használt nyelvről - amelyet egyébként tanulni fogunk, - megtudhattuk, hogy nem egyszerűen malgash, hanem annak a Vezo-Sara nevezetű dialektusa. Ez annyit tesz, hogy olyan erősen tájjegű, hogy például a fővárosban már nem értik meg, csak abban a kis térségben. Remek, hasznos lesz, világnyelv…

Mindenesetre alig bírok magammal az izgatottságtól, hogy végre lemenjünk a faluba, különösen a mai előadás képei után. Szerencsére már nem kell sokáig várni, reggel 6kor indulunk, este Fiaranantsoa-ban alszunk egyet, azután folytatjuk utunkat. Közben egy nemzeti parkot is útba ejtünk, ahol még akár flamingókat is láthatunk!
 

 Szeptember 16.

Fájdalom: a Milkshake elmaradt, ilyen korán nem volt még fagyijuk :(

A reggelt egy rövid (másfél órás) előadással kezdtük, melyet a tengeri program egyik koordinátora tartott. Főként a 2 faluról (Maromena és Befasy) hallhattunk, ahol 1 hét múlva megkezdjük a „munkát”. Maromenábal lesz Ramon és Charles, a többiek Befasyban. Persze a programok egy része közös lesz. A sétán és a pirogue-okon (fából, bőrből összerakott motoros csónak) kívül biciklivel is tudunk majd közlekedni. Az is kiderült, hogy gáz lesz a házunkban, így főzni tudunk – sőt, magunknak kell majd az ételről gondoskodni. Igazából már nagyon mennénk mindannyian, de addig azért még van pár nap, pár hely, amit megnézünk…
 
Az előadás után végre elindultunk az állatkertbe. Bár alapvetően nem szeretem az állatkertet, most mégis izgatott voltam, hisz megpillanthatom az első lemúrokat!

Így is lett. Az állatkert, ami egyben botanikus kert is, rengeteg állat- és fafajta megismerésére adott lehetőséget. Angol nyelven kaptunk idegenvezetést, és a szokásos bemutatáson kívül számtalan helyi legendát is hallhattunk, többek között arról, hogy miért tisztelik egyes helyeken a nílusi krokodilokat és mutatnak be nekik "áldozatokat", és hasonló érdekességek. Etettünk kézből lemúrokat, még a legkisebb főemlősfajtát, az éjszakai egérmakit is egész közelről szemügyre vehettük.  Láttuk szinte az összes makifajtát, láttunk 2 hetes makit az anyján csimpaszkodni, símogattunk 160 éves teknősöket, amit még Viktória királynő ajándékozott a madagaszkári királynőnek.  Végignéztem, ahogyan a madagaszkári macska-róka keverék ragadozó, a fosa (ejtsd: fúsza) - amelynek még rendszertani besorolásán is gondolkodnak a tudósok - elejti zsákmányát, egy élő nyulat.

De mégiscsak egy állatkert...

A délutánunk szabad volt, így a kiadós indiai ebéd és a vacsora között a rövid szieszta mellett leginkább a csapat-építés jegyében teltek az órák, megízleltük a helyi rumokat – no csak módjával, ellátogattunk a belvárosba, a koordinátorunk által „tiltott területnek” titulált részekre, ami a piac területét és a környező utcákat jelenti.

Egyébként aggodalma nem feltétlen alaptalan, mivel tegnap ezen a részen egy molotov koktél landolt az utcán és okozott kisebb tüzijátékot – ennek hallatán ő eszeveszett aggodalommal hívott bennünket, hogy megvagyunk-e, mert terrorista támadás történt… Kicsit túlaggódja, de végülis „rá vagyunk bízva”, érthető.

A vacsora után folytattuk „egymás felfedezését”, egyre kötetlenebb hangulatban. Úgy tűnik a mi szobánk tökéletesen alkalmasnak bizonyul 6 ember befogadására, valami különleges energia  lehet itt, egyre automatikusabb, hogy itt történnek a közös programok :)