Szeptember 18.
 

A reggel 6 órás indulás nem mondhatnám, hogy jól esett. Különösen, mivel éjjel 1ig hallgattam az MP3 lejátszómat, most, hogy Charles segített rátenni a hőn áhított válogatott zenéimet.
De nem volt mese, menni kellett, a fiúk levitték az összes cuccomat mire elkészültem, így csak magamat kellett legurítanom a buszig. Remek kisbuszt bérelt nekünk a WWF a hosszú útra. Miután én is lecihelődtem, elindultunk, és a WWF irodájához mentünk összeszedni a cuccokat.

A WWF mindent összekészített nekünk, 2 víztartályt, 2 generátort, matracokat az alváshoz, ágyneműt, 6 biciklit, stb. Mindezt felpakoltuk a busz tetejére. Igen, a tetejére, mert szabály köti ki, hogy túl sok minden nem lehet belül. Na ezt nem egészen értem, hogy miért jobb, ha kívül vannak a cuccok, de a szabály az szabály. Szóval kb 1 órán át pakoltunk, hogy mindent a busz mellé készítsünk, azután a közeli kiskuckóban kávéztunk egyet, 100 ariari volt egy kávé ára. Az ariari és az ero közti váltószám 2600, ami annyit tesz, hogy ez a kávé forintba átszámolva kb 10 Ft lenne.
 /Mondanom sem kell, hogy a bankba az emberek nagy táskákkal járnak, mivel még kevés euro beváltásakor is rengeteg ariarit kapsz készhez – én a napokban így lettem milliomos helyi pénzben mérve. És ezeket a bankjegyeket is mind el kellett csomagolnom. /

Szóval az igen „drága” kávéhoz extra is jár, méghozzá rengeteg cukor. Előre megcukrozzák, akár kéred, akár nem… A bögre, amiben adták, pedig külön említést érdemel, mikor megkaptam, nem mondhatnám, hogy aggodalom nélkül tekintettem a tetején úszkáló darabokra, és a bögre szélére, amit a számhoz kellene emeljek – de túlléptem félelmeimen, és túléltem :)

Marko és a segítők közben mindent felkötöztek a busz tetejére. Karina is csatlakozott hozzánk, egy portugál lány, aki augusztus óta dolgozik itt Madagaszkáron, adományszervezéssel foglalkozik a WWF-nél. Ő csak azért csatlakozott, mert épp szabadnapjait töltötte, és kirándulni volt kedve.

Szóval fél 8 körül elindultunk, és egész álló nap utaztunk. Összesen 350 km-t tettünk meg, de ezzel a busszal a szerpentinen ez tényleg nagyon hosszadalmas volt. De nem bántam, sőt. Az út során sikerült egy kicsit megismernem és magamba szívnom a táj látványát, a rizsföldeket, a dimbes-dombos vidéket. Kimozdulva a fővárosból, az emberek is teljesen más életszínvonalat képviselnek.
Akármerre mentünk, ahol megálltunk, emberek tömkelege termett egyszerre a busz bejáratánál termékeiket árulva, vagy épp csak kéregetve. Ruháik jóval koszosabbak, szakadtabbak, mint a Tana-ban élőké.

Egyik megállónk városon kívül volt, épp csak leálltunk az út szélén, mert a szükség megkövetelte, és futva érkezett egy gyerekcsapat, ki tudja honnan, kiabálva. Egymást tiporva tartják markukat felént, és teljesen mindegy, mit adunk, a „zsákmány” a lényeg. Persze amit tudtunk, adtunk is nekik, a frissen vásárolt mandarint vagy croissont, WWF matricát, vagy ami épp adódott. /Az ajándékok zömét azért megtartjuk a 2 falu lakosainak./ Amint megcsillan a remény, hogy bármilyen ajándékhoz jutnak, gyakorlatilag egymást taposva marják ki a kezemből, ami benne van. Hihetetlen…

Az ebédet egy igazán autentikus kulipintyóban fogyasztottuk el az utazás közepette, egy kis faluban egy útszéli vendéglőben, az eddigi leginkább malgash, legpuritánabb hely, ahol ettünk. És az eddigi legrosszabb étel, amit ettünk. Körülbelül 4féle ételből lehetett választani, én természetesen a disznó és csirke mellett inkább a zebunál maradtam (azt már megtapasztaltuk, hogy itt a csirkét nem igazán jól készítik el). Rizsből rengeteget kaptunk, körülbelül olyan, ahogyan az ember életében először főzi, ízetlen, sótlan, bár a rizs a többi helyen is hasonló volt, így ezen kevésbé lepődtem meg. Kaptunk mellé valami sótlan melegvíz-szerűt néhány zöld levéllel a tetején, ezt a rizsre öntöttem. Sok íze ennek sem volt, no de ezért van a zebu, hogy kárpótoljon. Nos, ez kárpótolt. Sok hús nem volt ugyan közte, valószínűleg a lábszárából kaptunk néhány csontdarabot. És inkább hasonlított az íze a birkáéra. Mivel „jus naturel” - amit általában kérni szoktam, akármilyen gyümölcsből is készítik, - nem volt, így az asztalunkra készített sárgás nedűvel teli kancsó tartalmára bíztam magam. „Jus de riz” a neve, ami annyit tesz, hogy rizsből főzik ki ezt az italt. Érdekes íze van, leginkább a teára hasonlít. Koordinátorunk szerint energizál és remek fogyasztószer is – gondolom gyorsítja az anyagcserét, főleg a turistáknál 

Mindenesetre igazán nem bántam, hogy egy ilyen helyen ebédeltünk, még ha maga az étel alulmúlta minden elvárásunkat.

Fiaranantsoa-ba érve sajnos épp a piac végét láthattuk, a szokásos piacnál jóval nagyobb, heti egyszer megrendezett Zama piac zárásának lehettünk szemtanúi. Miután lepakoltuk a cuccainkat a szállodában, elsétáltunk megnézni, sajnos már mindenki pakolt, láthattuk az utolsó portékák végkiárusítását, amelyet hangos kiabálás kísért, akár egy árverés „malgash módra”. Valahogyan a húsok sorai közé keveredtünk, na az nem volt semmi, egész hosszan sétáltunk a reggel óta kifüggesztett nyers húscafatok között, amelyet még koronázott néhány összekötött lábú élő csirke és kacsa látványa.

Amikor innen sikerült kijutni, és egy tér felé vettük az irányt, ahol break táncosok gyakoroltak. A zene egyikük telefonjáról szólt, valami francia rap, de hihetetlen volt látni, hogy egy ilyen kultúrába is beszökött a break. Hosszan néztük őket, azután megmutattuk a róluk készült képeket, persze tetszett nekik a közönség.

Errefelé mindenki, beleértve az egyéves gyerekeket is, vigyorogva integet és közben kiabálja, hogy” Vaza”, ami annyit tesz, külföldi.

Visszatértvén a szállásunkra, a hozzá tartozó étteremben elfogyasztottuk vacsoránkat, én a piacon látottak után szigorúan a zöldségekre voltam ráhangolódva. No meg persze az elmaradhatatlan banana flambé a csokiöntettel :)