Szeptember 22.
Az éjszaka borzalmas volt, 2 napja azt hittem, sok a szúnyog, azok csíptek össze, azért vakaródzom alvás helyett. Nos, reggelre ráébredtem, nem így volt, az életemben egyetlenegyszer előfordult allergiám jött velem ide Madagaszkárra. Fogalmam sincs, mire vagyok allergiás, de előjött, éjszaka tele voltam „csípéssel”, amik reggelre eltűntek, máshol jöttek elő, a szemem is bedagadt. Még nem vészes, de a legutóbbi esetből tanulva nem szeretném megvárni, míg az lesz, így Markotól kölcsönkértem az ilyenkor szokásos gyógyszert (mivel az enyém a nagy táskámban volt, útban Anakao felé). Ezen kívül a kutyák és kakasok is gondoskodnak róla, hogy ne tudjak túl mélyen aludni, a kutyák minden éjjel egyszerre elkezdenek ugatni, csaholni, vonyítani, mindez tart 5-10 percig, azután elhallgatnak. Hogy mindezt miért, fogalmam sincs. A kakas pedig éjjel 2kor elkezdi mondókáját, és nem hagyja abba, mindezt olyan közelségből, mintha a fürdőszobánkban kukorékolna.
Ezt leszámítva vidáman és izgalommal telve keltem, hisz indulunk Anakaoba!
Persze a malgash időszámítás szerinti 6.30 helyett kb negyed 8kor indultunk, a hajó már várt bennünket. Újabb háromnegyed órát vártunk az indulásra, ki tudja miért. D nem aggódom, kezdem megszokni, hogy mindig várunk valamire. A magunknál tartott cuccokat betettük a kis motorcsónakba, mindannyian (6an, plusz Sahondra, plusz Gaetan, plusz 2 fő, plusz a kormányos) beszálltunk, és a 6 bicikliből 3at is beletettünk. Rendesen megpakolva elindultunk közel 1 órás utunkra Anakao felé. A csónak orrában ülve akkorákat csapódtam, hogy ha nem lenne „kipárnázva” a hátsóm, most komolyan bajban lennék. A horizont végtelen tenger képét mutatta, de a szélén a hullámok egy vonalban megtöretek, a tükörsíma tengerfelszínen ez nagyon jól látszott, végig futott mellettünk a korall zátony, az törte meg a hullámokat.
Én persze, mint mindig, a vizet kémleltem, hátha felbukkan valami…
És így is lett, útvonalunk és a part között messziről láthattuk, ahogyan delfinek csapata tűnik fel a vizen. Arra kanyarodtunk, és elképzelhetetlen, leírhatatlan és felfoghatatlan csodában volt részem. Ennyi delfint, szabadon ugrándozni, és ilyen közelről, életemben nem gondoltam, hogy látni fogok. A hajó orránál hosszan kísértek bennünket, ugrándozva előttünk. A leggyönyörűbb élőlények, amiket valaha láttam. A hajó orrára felfeküdve kb 10 cm-re volt a kezem tőlük. Megpróbáltam az egészet videón rögzíteni, és sikerült is, de a felvétel mellékes volt, az izgalomtól össze-vissza rángattam a kezem a kamerával.
Én magamhoz sem tértem még, azóta sem…
Szavakkal el nem mondható.
Nem sokkal később megérkeztünk Anakaoba. A tenger szürreálisan kék, fehér homokos tengerpartja van, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Az általam valaha látott és gyűjtött kagylók ócska apróságok itt, a part olyan hatalmas és gyönyörű kagylókkal van tele, amelyeket az emberek nyálcsorgatva néznek az árusok polcain. Sőt, azoknál jóval fantasztikusabbak, és 1 négyzetméteren kb 3-4 darab legalább, egyszerűen elképzelhetetlen!
Kikötöttünk, és a falu kunyhóiban lepakoltuk cuccainkat, itt töltjük majd az éjszakát.
A hely hihetetlen, kis kunyhók körben, középen 2 napkollektor, amely elméletileg a villanyt biztosítja. Egyébként áram nincs ezekben a kis házakban.
A csodálatos állapotot és felhőtlen örömömet egyetlen dolog árnyékolta be: a hajóból kiszálláskor Jonas megcsúszott, és belemerült a vízbe, ami nem vízálló fényképezőgépének határozottan nem tett jót. Egyelőre működésképtelen, remélem, ha kiszárad, ismét használható lesz. Szegény, nagyon szeret fényképezni, és látom rajta a kétségbeesettséget…
Miután elfoglaltuk a kunyhókat, egy meglepetés programmal állt elő Sahondra: a közeli szigetre, Nosy Ve-re visznek át bennünket.
Az előzőektől még nem tértem magamhoz, máris egy újabb fantasztikus élmény, ebben a tempóban ez gyakorlatilag befogadhatatlan. A sziget maga a paradicsom, végre végre megfürödhettem a tengerben. Gyönyörű tiszta! A szigetet nem lakják, az egész nagyon pici, viszont itt fészkelnek a piros farkú trópusi madarak. Emiatt a sziget teljes egészében védett terület. 
Ez persze itt nem azt jelenti, hogy ne lehetne körbesétálni, vagy akár a madarakhoz közel kerülni. Kísérőnk körbevezetett bennünket a sziget nevezetes pontjain. Nemhogy fényképezni sikerült közelről, de megsimogattam a fészekben pihenő fiókát!
A rövid séta után még egy fürdés, kicsi pihenés a parton, és mentünk vissza. Mivel a reggeli is kimaradt ma, kellőképpen az éhhalál szélén álltunk, és ez tényleg falu, nem tudtunk „beugrani egy zsömléért a boltba”. De kikötés után potom pénzért kapható grillen sült édesburgonyával csillapítottuk éhségünket. Mennyei, mint a sült gesztenye.
Nemsokkal később az ebédünket is elkészítették a helyiek, polip volt, remekül elkészítve, természetesen rizzsel, salátával – mint utóbb megtudtam ez mindössze reszelt mangóból, némi hagymából és ecetből áll, - szósszal, amelyet ráönthettünk a rizsre, és persze rizsből főtt itallal. Mondanom sem kell, kis csapatunk úgy falta a csodás lakomát, mintha 2 hete éheznénk. Mára elég a jóból, egyszerűen túl tökéletes!
Ebéd után egy rövid sziesztára kaptunk engedélyt, azután elindultunk a helyi közösségi vezetőhöz bemutatkozni, és az orvosi rendelőt (ahol a korábban megismert Dr. Elyséé is dolgozik) megtekinteni. Nos, mindkettőt zárva találtuk, így visszasétáltunk. Pedig még az új landaobahny-t is felkötöttük magunkra, hisz enélkül nem mutatkozhatunk a falu vezetője előtt.
Útközben a szokásos gyermekcsapat vett körül bennünket, persze most kicsit más kontextusban, hisz nemcsak átutazóban vagyunk. De a jól ismert „Cadeau, Vaza” (cadeau=ajándék franciául; Vaza=a már említett „külföldi”) effektus itt is tökéletesen jelen van, az apróságok mind ajándékért kuncsorognak, bármi legyen is az. Én a hátramaradt kisebb ajándékokat délután már odaadtam nekik, a maradékot pedig tényleg a nekünk 2 hónapig otthont adó, munkánk célcsoportját képező 2 falu lakosainak tartogatom.
Mindenesetre egy idő után, ahogy egyre többen lettek és kezemet fogva kísértek, valamit szerettem volna kezdeni a helyzettel, hisz ez így nem volt túl jó, nem tudtam ajándékot adni, ők viszont valamire vártak. Elkezdtem velük kört alkotni és táncolni kézenfogva, aztán be a kör közepére, ki a közepéből, mindehhez némi hangkíséret is járt persze. És akkor megtörtént a csoda, a mai nap már sokadjára. A gyerekek elkezdték helyi dalaikat énekelni, egyre többen lettek, a végén a falu összes gyereke összegyűlt, táncoltunk és énekeltünk. Hihetetlen élmény volt, utána sem hagytak persze, egy bő fél 
órás szeanszot követően fel kellett vennem őket, puszit kértek, fogták a kezem… A többiek is belejöttek közben, mindenki a maga módján, Charles táncolt velük, Claire pirospacsizni tanította őket, Ramon beszélgetett velük, Markos pörgette őket, Jonason csüngtek. Sahondra odaáig volt a gyönyörtől, mondta, így kell csinálni ezt a következő 2 hónapban, és amikor már eléggé a középpontban vagyunk, átadni az üzeneteinket a természetvédelemről, fenntarthatóságról, persze a számukra érthető dolgokon keresztül.
Mindenesetre az a kontextus, amit csak remélni mertem, hogy 2 hónap alatt összejön, az az első nap, és nem is a 2 kis faluban, hanem már itt, Anakaoban létrejött.
Az események végére én megtanultam 10-ig elszámolni malagasy nyelven, Vezo-Sara nyelvjárásban.
De az már most érzékelhető, hogy a határokat nekünk kell megszabnunk, így egy idő után megfordultunk, szembe a gyerekhadsereggel, és búcsút intettünk, mondván, holnap találkozunk. Nem volt könnyű megértetni velük, de sikerült.
Ha ezt nem tesszük elég határozottan, a nap 24 órájában rajtunk csüngenek, és – bár részét képezi ez is a programnak, - azért ezen felül egyéb dolgunk is akad.
Ezután Sahondrával és Gaetannal átbeszéltük a következő napok történéseit, majd mi lesétáltunk a naplementét megnézni. Persze újdonsült barátaink 1 percen belül megjelentek, úgyhogy még egy fél órás játékkal megajándékoztuk őket és magunkat, azután sétáltunk egyet a parton, mire visszaértünk, teljesen sötét lett és az összes létező csillag fent volt az égen. Én nem találok szavakat, a mai nap eseményei annyira leterhelnek szellemileg, újra és újra végig kell pörgetnem, hogy felfogjam.
Este pedig a helyiek grillezett hallal és babpürével elégítették ki gasztronómiai kívánságainkat. A lakoma – és egy ilyen nap után – nem maradt más, mint a jól megérdemelt pihenés. Még előtte gondoltam egy utolsót telefonálok, mert a 2 faluban még annyi térerő sincs, mint itt. Nos, felmásztam egy víztároló torony tetejére, amely itt, a kis házak között van, és onnan igyekeztem térerőt fogni – csekély sikerrel. Ha telefonálni nem is sikerült, de egy sms-t igen, a lényeg bennevan, mostantól tényleg nem vagyok elérhető, kb. 2hetente tudok ide átjönni egy üzenet erejéig.
Magunk vagyunk, végre.
Tanulság az elmúlt 2 nap eseményeiből: a legrosszabb nap után a legjobb következik.
