Szeptember 20.
Szokásos reggeli kávénk elfogyasztása után (ami annyi cukrot tartalmaz, hogy egy komplett reggelivel felér) nekiláttunk a mai nap feladatainak teljesítéséhez: készletek felvásárlása a 2 hónapos falubéli munkánkhoz.
Ami egy kis nehézséget okozott, hogy a Tana boltjainak választékához képest itt eléggé alapvető dolgokat árulnak csak, így eleve egy csomó – valószínűleg teljesen felesleges, de engem megnyugtató – dologról máris lemondhatok. Jonas vezetésével készült némi kalkuláció arra vonatkozóan, hogy miből mennyire van szükségünk a 2 hónapra, mit tudunk venni a Befasy-hoz közel lévő, ám annál jóval nagyobb, 2000 fős Anakao-ban, ahová csónakkal át tudunk menni időnként. Sajnos kiderült, túl sok mindent nem, vagyis leginkább semmit, vagyis valóban 2 hónapra kell vásárolnunk egy hűtő nélküli, csak gázrezsóval (viszünk magunkkal) rendelkező házba, az eleve korlátozott alapanyagokból a korlátozott pénzmennyiségünknek megfelelően. Ez aztán művészet lesz!
Hajrá, 2 hónap rizzsel és tésztával, még zöldségeket, gyümölcsöt és tojást sem árulnak, nem hogy Maromena és Befasy területén, ahol leszünk, de még Anakaoban sem.
A halat, csirkét, egyéb húst valószínűleg be lehet szerezni – élve. Sahondra már meg is szervezte, hogy kinek a dolga a csirke nyakát elvágni – Jonas a mi csapatunkban már csinált(vagy csak látott?) ilyet, így ő megtanítja majd Charles-t is, hogy ő és Ramon is boldoguljanak.
Az már biztos, hogy én csirkét nem eszem. Amit látok élve előtte, azt kizárt, hogy letuszkoljam a torkomon. Persze sose jelentsek ki olyat, amit nem tudhatok előre, de mégis.
Kezdem realizálni a helyzetet, ez egy kandi-kamerás túlélő-show, 6 fiatal, 2 kisfaluba kitéve a semmi közepére, hogyan boldogulnak, minden nélkül, és hogyan csinálnak magukból teljesen hülyét a falu párszáz lakosa előtt, amint megpróbálják elmagyarázni a természetvédelem fontosságát. Jól hangzik!
Mindenesetre bespájzoltunk rizsből, tésztából és tejporból, no meg az elmaradhatatlan WC papír. Körülbelül ennyi, persze ez túlzás, 1-2 konzerv paradicsompüré, egyéb zöldség, 
méz, fűszerek és némi friss zöldség, hagyma, répa, bab is került a dobozokba. Ezeket a Toliara-ban jellemzű pouspous-ok (ejtsd: puszpusz) - a tuktukhoz hasonló, de bicikli helyett gyalogosan hajtott jármű - segítségével elvitettük a helyi WWF irodához, ahonnan a 2 autó felveszi a csomagokat és leszállítja a tett helyszínére. Mi külön utazunk – Anakaoig hajóval, onnan majd kocsival, de a csomagokat már holnap leviszik egyenesen a 2 faluba.
A délután a mosás, pakolás és pihenés jegyében telt. Mindez csak Claire és az én délutáni programom volt, a fiúk kosaraztak az udvaron.
Estefelé ellátogattunk egy olasz fagyizóhoz, ami felülmúlhatatlannak bizonyult, különös tekintettel a Punch Coco (kókuszos rumos koktél) fagyival turbózott változatára. Hazafelé beugrottunk egy pizzáért, a fiúk kihagyták, de Claire és én úgy megijedtünk a ma hallott jövőben várható állapotoktól, hogy elengedhetetlennek tűnt egy utolsó pizza elfogyasztása. Hazafelé – Sahondrának tett ígéretünket nem megszegve – a séta kizárva, én taxit szerettem volna fogni, de a fiúk ragaszkodtak a pouspous-hoz, így kénytelen voltam belemenni. Persze nem volt nehéz 3 pouspoust fogni, az étteremből alig kellett kilépni.
Nem hiába kerültem ezt eddig sem, borzasztó volt, ahogy mi pöffeszkedünk a fagyikehely és pizza után ketten hátul, az emberünk pedig futva húzza az „igát”. Már a tuktukot is gyűlölöm, ez még rosszabb… Nos, át is vertek bennünket, a megbeszélt árnál többet adtunk, mivel nem volt aprónk, és nem adtak vissza, de én nem bánom, legalább egy kis revans.
A holnapi nap még Toliara-ban telik, azután Anakao, útba ejtve egy nemzeti parkot. Vegyes érzésekkel teli, de persze izgalommal várom a napokat. Ma egy hete érkezett meg a csapat teljes létszámban Tana-ba, és egy hét alatt komplett családdá nőttük ki magunkat. Kíváncsian várom, hogy a falubéli események hogyan formálnak majd tovább bennünket, a csapatot…
