Szeptember 28.
A ma reggel még a tegnapinál is furcsábban kezdődött, háromnegyed 8kor ébredtem. Hihetetlen! Csak úgy lopom a napot.
De a kései ébredés gyors készülődést vont maga után, Jonas 8kor indult egy pirogue-gal Beheloke-ba, ahol ma piac-nap volt. A pirogue-ot a falu vezetője és legkisebb fia viszi át. Claire is vele akart menni. Kb. 2 perc alatt úgy döntöttem, sok dolgom mellett nekem is belefér, és kedvem is van menni, szóval 10 perc alatt összekaptam magam, a konyhában megkentem jam-mel 2 pirítóst reggeli gyanánt, és épp indultam volna, mikor a falu vezetőjének fia jött értünk, hogy menjünk, és elkérte a reggelim. Az egyik kenyeret nekiadtam, a másikat 2 másodperccel később pofára ejtettem a homokba, persze a megkent felével. Visszarohantam egy 3.-ért, és elindultunk. A pirogue kézi és szél hajtással működik, ami annyit tesz, hogy van rajta egy vitorla, ami vagy fog szelet, vagy nem, és egyébként evezőkkel hajtjuk. Nos, az első másfél órában ez így is volt, szépen felváltva eveztünk, azután szelet fogtunk és közel 1 óráig totyogtunk a vizen, mire 
odaértünk. Így megy ez itt, ha a piacra átugrasz, az minimum 2 óra út, a készülődést nem számítva. A piac nem volt nagy durranás, főleg 60-as 70-es évekből visszamaradt ruhák, azokból is a színesebb, csicsásább darabok. De találtunk pár szem éretlen, kicsi mangót, annak nagyon megörültünk. A szokásos reggeli kávé is megvolt, a szokásosnál még sósabb mellékízzel. Egy helybéli hölgy elénk hozta 10 év körüli lányát, és lábán lévő – nem túl súlyos – kiütéseit mutogatta. Jeleztük – malagasy nyelven – hogy nem vagyunk doktorokot, sajnáljuk. Nem tudom igazából mit várt, hogy a fehér ember ehhez is biztosan ért?
Kb. másfél óra után úgy döntöttünk, elég volt, mehetünk haza. Hazafelé gyakorlatilag egyből szelet fogtunk, és mivel a szél is felerősödött, röpke 1 óra alatt otthon voltunk.
A gyerekek egy termetes homárt hoztak elénk, persze a fiúk ma is lecsaptak rá.
Staky, a halász, akivel tegnap kihajóztunk, pedig egy polippal állt elő. Persze azt is megvettük.
Én a délutánt 1 órás pihenéssel töltöttem a parton, Befasy és Maromena között, jó messze a lakott részekről, tanulván a tegnapiakból. Erre vágytam, mióta megérkeztem Madagaszkárra. Kimondhatatlanul jól esett. Ezután a szokásos kocogás, már az engem követő gyermekeket is megtanultam kezelni. Párszáz méteren át követnek,az alatt gyorsabb-lassabb szakaszokkal szórakoztatom őket, majd megállok, megfordulok, jelzem, hogy „hamaray”, vagyis holnap, és „veloma”, vagyis viszlát. Ekkor értik a dolgot, visszaköszönnek és hazamennek.
A polipot idő közben Jonas előkészítette, egy helybélitől kapott fanyelű kődarabbal kikopfolta a sziklákon. Zöldségekkel raguként készítettük el, kuszkusszal tálaltuk. Egyszerűen mennyei volt. És még maradt némi csokoládénk desszertnek, micsoda lakoma!
A mai nap már egészen helyinek éreztem magam 1-2 pillanatban. A lambaohany egész otthonos viseletnek bizonyult, így nap közben a „szabad napokon” ezt viselem, ebben mosok, főzök, stb.
A mosogatás egyébként is érdekes, a tengerhez levisszük az edényeket összegyűjtve egy nagy lavorba, homokkal átmossuk, majd leöblítjük. Egyelőre ennyi, bár a vegyszer használata hamarosan elengedhetetlen lesz, ahogy a tányérok állapotát nézem, de amíg nem muszáj, ezt mellőzzük.
Elég baj az is, hogy az ásványvizeinkkel rengeteg hulladékot termelünk, és itt még egy kiásott gödör sincs a szemétnek, ez ránk vár, és a hulladék szétválogatásának (csak bio és nem bio, ennél több egyszerűen lehetetlen) fontosságát is nekünk kell majd a helyiekkel megértetni. De a vízzel egyelőre nem tudjuk, mi legyen, a víz, amit Maromenából hoznak, még forralva is borzasztó rossz ízű, meglehetősen sós. De rá kell szoknunk, hisz a palackos ásványvíz – még ha hétvégén veszünk is egy újabb adagot Toliara-ban, - nem fenntartható!
Ehhez hasonló problémakörökkel foglalkozunk vacsora után. Ma pedig hamarabb fekszünk – bár már így is fél 11 múlt, - mivel holnap negyed 8kor indulás, megkezdjük a program hivatalos aktivitásait, elsőként a halászat monitoring következik 3 napon át!
