Szeptember 23.
Reggel 6.30-ra el kellett készülnünk, hogy a Tsiananpetsotse nemzeti parkba megkezdjük utunkat. Reggeli nélkül – mert hogy kinek kell az, - megindultunk, persze a szokásos malagasy késéssel. Egy autóba belepréseltük a cuccainkat, a tetejére felkötöztük a korábban ideszállított táskáinkat, 3 biciklit, és egyéb cuccokat, valamint 6-unkon és a söfőrön kívül még Sahondra és Gaetan is beszálltak. Ezek szerint itt nincs személyi limit. A nemzeti parkig másfél óra az út, de 30 kilométerrel odébb egy másik autó vár bennünket, és onnantól kényelmesebben leszünk. Közben azért megálltunk egyszer, mert Sahondrának és Gaetannak találkozója volt valakivel egy faluban. Ez mondjuk egész jól esett, kávé és bokoboko (fánkhoz hasonló, de sűrűbb pici labdácska, ejtsd: bukkbukk) volt a láthatáron, ki is használtuk az alkalmat. Ezután még egy megálló következett, itt is találkozniuk kellett valakivel, ismét bő fél órát időztünk. Persze a helyi gyerekek minden alkalommal megrohamoztak bennünket. A harmadik megálló már a másik autónál volt, a társaság fele átült, Ramon és én is kimászhattunk a csomagtartóból átalakított kis ülések közül, amelynek a helyét tovább szűkítették a csomagjaink.
A nemzeti parkba érve analizáltuk a tegnapi delfinek fajtáját egy ott található plakátról.
Némi újabb várakozás után megindultunk utunkra. Én a flamingók és lemúrok gondolatától már szörnyen izgatott voltam. Kocsikkal elmentünk a tóhoz, ami a sótól hihetetlenül világoskék, leginkább fehér volt. A rajta tanyázó flamingó csapatot csak egész messziről láthattuk, de a hangzavar, amit okoztak, önmagában is élmény volt. Ezek a madarak januárban, az esős időszak kezdetekor elmennek Afrikába, és március környékén jönnek vissza.
A nemzeti park további részein élnek a lemúrok és teknősök is, de sajnos a napnak ezen szakaszán ezeket nem lehet megtekinteni.
Rengeteg érdekes fát láttunk, a baobabnak több fajtáját, többek között egy 300 éves egyedet, amire természetesen mind felmásztunk. A bennünket kísérő csapat el is nevezett bennünket kommandónak.
Az egyik pontján a parknak egy barlang is található egy ici-pici tóval, ahol egy nagyon egyedi hal fejlődött ki. Egy pici fehér, pigment és szem nélküli hal, ami a sötéthez tökéletesen adaptálódott, különleges szenzorai vannak a tájékozódáshoz. Ez a „blind fish” csak ezekben a barlangokban él, sehol másutt.
Az egész terület a barlanggal és körülötte fady, vagyis tabu, ami mindössze annyit jelent, hogy nem szabad a növényeket levágni, ágait letörni, vagy bármiben kárt tenni.
A nemzeti park után ismét az éhenhalás fenyegetett, de egy közeli faluban találtunk egy helyet, ahol volt elég étel mindannyiunknak, ez persze rizst és babot jelentett, és hogy egy viskó pajtájában megterítenek nekünk. Az étkezések valóban meghatározó élményt nyújtanak egyelőre, hisz egyre puritánabb körülmények között találjuk magunkat, olyan helyeken eszünk és olyan dolgokat, ami valóban önmagában is kaland.
Ebéd után a 2 falu vezetőihez mentünk, hisz megbeszélt találkánk volt velük, hivatalosan is be lettünk mutatva. Persze ehhez a lambahoany-t is magunkra kötöztük. Egyből ezután, a Befasy-i törzsfőnökkel, Monsieur Alexander Selson-nal együtt végre elérkezett a perc, hogy lemenjünk Befasy-ba. A falu pici, nem hinném hogy 900 fős (bár Gaetan állítja). Tengerpartja gyönyörű, az egész egy ici-pici halászfalu.
A helyiek már nagyon vártak bennünket, a gyerekek a falu szélén mind kezet akartak fogni 
velünk, a felnőttek is érdeklődve tömörültek. A falu „anyja”, ahogyan ő maga mondta (egy helybéli, foggal alig rendelkező idős asszony) 3 puszival üdvözölt bennünket, a harmadikat az ajkunkra szerette volna adni, de ez a mi meglepettségünktől csak félig sikerült.
A házunkhoz kísértek bennünket, ami előtt kagylókból kirakott „szőnyeg” jelezte ünnepélyes érkezésünket. Hihetetlen volt, olyan szívélyességgel és a saját szokásaikhoz mérten extrém módon fogadtak bennünket, amire nem számítottam. A ház maga megintcsak olyan volt, amire nem számítottam, de nem feltétlen pozitív értelemben. Kicsi volt, a tető és a falak között lukak, és egy gekkócsalád már lakott benne…Ráadásul szokásuk csak úgy potyogni a plafonról. Nem örülnék ha éjszaka a számban landolna valamelyik, de a mosquito háló talán segít ebben.
Kiderült, hogy eredetileg a WWF nem ezt a házat foglalta le nekünk, hanem egy 3 szobásat, amiben konyha is van (vagy legalábbis hely neki). De a ház tulajdonosa és a közösség kapcsolata megromlott, így ők úgy döntöttek, a „legluxusabb” házukat felajánlják. Mindössze 2 szobából állt, se konyha se fürdőszoba. A WC (luk a betonban) kb 200 méterre van a falu szélétől, szóval éjszaka azt hiszem visszatartom. A part közelebb van, de azért vagyunk itt, hogy példát mutassunk, így azt nem használhatjuk. És a ház mögötti fa (az egyetlen, mert a többi oldalról 2 méter távolságban mindenütt házak vannak) pedig a falu egyetlen fady-ja, vagyis azt meg kell kímélnünk… Szóval azt hiszem 5 után nem fogyasztom folyékonyat.
A WC egyébként tiszta, valószínűleg mi vagyunk az elsők, akik használják.
Miután Sahondra realizálta a helyzetet a ház változásával kapcsolatban, megpróbált beszélni a helyiekkel, és egy másik házat is felajánlottak, ebben van 2 szoba és egy harmadik, amelyet konyhának is használhatunk. A bibi csak az, hogy nem utasíthatjuk vissza az elsőt, mert megsértenénk őket, így abban alszunk, ebben főzünk, és tároljuk a cuccokat, ez lett a döntés. Luxus, 2 ház!
Érkezésünk következtében a héten elkészült egy tusoló is. Persze víz nincs benne, de egy nád paraván bódét állítottak fel a kedvünkért. Az alját 2-3 nagy kő képezi, így nem a honokon kell álljunk, és még egy fából összetákolt polc is van benne. Igazán helyes. Miután mindent kipakoltunk, Sahondrától és Ramontól, Charlestól elköszöntünk (ők elmentek Maromenába), nekiláttunk az első itt készült vacsorának. Jonas vásárolt ma 5 tojást, 2 megrepedt, de egy sem tört el, abból, a korábban vásárolt 3 padlizsánból és a 
bespájzolt pestoból és kockasajtból tojásrántottát csináltam, amíg a többiek pakoltak. Ez az a vacsora volt, amikor azokat az alapanyagokat használjuk fel, amik romlandóak, és ez határozza meg a menüt. Mindenesetre épp ránkesteledett, és a tenger zaja tökéletes kíséret volt vacsoránkhoz. A helyiek egyébként közben diszkót rendeztek, egy generátorról szólt a zene, később ezt felváltotta a filmvetítés. A falubéliek mind egy szobában (egy fa kunyhó, amolyan közösségi-ház-szerű) a földön ülve, egy TV-n egy DVD lejátszóval, amelyet mind az egyetlen generátor működtetett (hangja szinte elnyomta a TV hangját) egy Jet Li filmet néztek. Nem akartam hinni a szememnek. Egy kis időre beültünk közéjük, ez akkora izgalmat okozott, hogy 10 percig bennünket néztek a film helyett. A TV képernyőjén Jet Li remek rúgásai mellett egy gekkó vadászatát is végignézhettük időnként. Az egész helyzet abszurd, egyszerűen nem hittem volna mindezt. Vajon ez a film a 2-3 évesek számára milyen morális nevelést nyújt? A film egyébként franciául ment. Persze a helyiek franciául sem beszélnek, de a rugások látványa és az effektek hangja láthatóan kellőképp szórakoztató számukra. A minőség persze borzasztó, hang és kép elcsúszva…
A legérdekesebb résznél vége szakadt, nem tudom, hogy sorozatként vetítik, vagy csak eddig játsza le a DVD-t a készülék…
Ha hamarabb felfogom a helyzetet, vagy csak sejtem, hogy valóban mi vár itt lent a faluban, annyi mindent hozhattam volna, pl. filmeket…
A mosdás nem megoldott, a vizet Maromena északi részéről hozzák egy kútból, így azzal csak főznünk kellene, elég nagy luxus ez is, ha a mi kedvünkért még ennél is többször kell fordulniuk, az nem venné ki jól magát…
Mindenesetre a mindennapi rutin majd kialakul, ma még egyáltalán nincs víz, a vacsorához szükséges edényeinket a tengerben öblítettük el. Az igényekből minden téren le kellett faragni, egy ilyen utazós-izzadós homokos nap után elképzelhetetlen lett volna tusolás nélkül létezni. Most nincs választásom. A homokos lábam némi papír zsebkendő maradékkal letakarítom, hogy a hálózsákomba – amit 2 és fél hónapig használok majd, - ne kerüljön túl sok homok. A fogmosás ásványvízzel –persze csak takarékosan történik. A gyertyákat persze elsőként kerestük elő cuccaink közül, hisz mostantól elengedhetetlen használatuk – az egyetlen fényforrásunk!
A falu nádkerítés-szerűséggel van körbevéve, és legnagyobb meglepetésemre éjszakára a „bejáratot” becsukják, vagyis nád darabokkal eltorlaszolják. De a WC-t muszáj használnunk, így Claire-rel megpróbáltunk átjutni rajta, idő közben odasiettek a helyiek segíteni, és csak 3 rudat hagytak meg keresztbe, a többit lebontották kedvünkért…Remélem azért éjszaka nem kell sokszor megtennem ezt a helyes sétát…
