Október 4.
A lekvár fél siker lett, Marko sem bírta elég sokáig cérnával, nemsokkal utánam ő is jött lefeküdni, így elzárta. A darabkák egyben maradtak, nem lettek elég puhák, de a leve vízzel keverve isteni szörp…Azért nem csinálunk rendszert belőle, a testrészeink még mindig televannak a kis láthatatlan tüskékkel.
Reggel 6kor elindultunk Dani kormányzásával egy motoros pirogue-gal bálna-lesre. Röpke félóra-háromnegyed óra múlva meg is pillantottuk őket, először messziről, majd elindultunk feléjük. Egy idő után észrevettük, mögöttünk vannak, visszafordultunk. Végül megálltunk, és gyakorlatilag 15 méterrel mellettünk jöttek fel, és irányunkba haladtak. Pontosan előttünk úsztak el, anya és borja. Ez egyszerűen hihetetlen, hatalmas a méretük… Persze nagy izgatottságomban a kamerát ide-oda mozgattam, de sikerült megörökíteni úgy-ahogy.
videó:
https://www.youtube.com/watch?v=31xVjcCIHUk
Sajnos miután elhaladtak előttünk, le is merültek, többet nem láttuk őket, csak rövid ideig tartott a mámor. De a kalauz-hal, a cápa, amely velük együtt utazik, még sokáig alattunk keringett.
Persze az állóhelyzetben ringatózástól és a víz görcsös figyelésétől ismét tengeri beteg lettem, de annyi baj legyen. Tovább utaztunk egy korall zátonyhoz, és – a hideg ellenére maszkokkal elindultunk felfedezni a vizet. A sodrás itt annyira nagy, hogy egyfolytában úszni kellett ahhoz, hogy egyáltalán egyhelyben maradjunk, így én kb. 2-szer 10-15 percet bírtam, Claire mindössze egyszer merészkedett a vízbe, Jonas picit tovább bírta, Marko pedig még most is ott úszkálna, ha mi nem fagyunk ki és mondjuk neki, hogy menjünk. De a hideg ellenére csodás volt, szép, színes nagy halakkal.
Visszatérvén végre volt egy kis időnk, és a szél sem akadályozott meg bennünket egy kis napfürdőzésben, így Maromena és Befasy között félúton Claire-rel elterültünk. Fogalmam sincs, mennyit aludtunk, ő leégett, mire magamhoz tértem.
Mire visszaértünk Marko gondoskodott a hőn áhított hal-ebédről, egy 3 kilós óriás darabbal fogadott. Meg is szenvedett vele, mire felvágta, letisztította, de a végére isteni ebédet varázsoltunk az asztalra. Engem külön boldoggá tett, hogy egy nagy halat kellett csak „elpusztítani” ahhoz, hogy mind jóllakjunk. Nem szeretem ha sok állatot ölünk meg. Jonas kevésbé volt elégedett, neki a húsa nem ízlett, valóban jobban hasonlított a csirke húsára, mint a halakéra általában. Ezért azóta ez lett a chicken fish (csirkehal), egy új faj, mi fedeztük fel. Egyébként fogalmam sincs milyen hal volt eredetileg, mert nem az a fajta, amit mondtak, azt már ismerjük…
Rövid ejtőzés után muszáj volt rávennem magam a kocogásra, 3 napja csak henyélek. Ezúttal Claire is velem jött, bár a sok hal miatt inkább gurulás volt a futás helyett.
A közeledő prezentációnkról sokat még mindig nem tudunk, bár amíg futottunk, Gaetan itt járt, de nem vagyunk sokkal előrébb, ismét elment…
Annyit tudunk, hogy a saját hazánkat kell majd bemutatni, és lesz tolmácsunk. De hogy a hazánkról általában, vagy a természetvédelmi problémákról, vagy a hazai WWF működéséről, erről senki semmit nem mond. Nagyon azért nem aggódom, majd lesz valahogy.
Az éjszaka kiderült, az alvó részlegünkben is lakik egy kisegér, Jonas a párnáját osztotta meg vele, így most már nemcsak a konyhai dobozok miatt kell aggódni, a ruháim között is bármikor találkozhatok egy kis rágcsálóval. Bár a tudat zavar, képes vagyok felülemelkedni, de a fiúk a konyhai Mickey mouse-t elkezdték hajkurászni, és elszánták magukat, hogy megöljék szegényt. Én még nem adom fel, győzködöm őket, bár a hajkurászásban segítettem, de csak hogy kimenjen a házból. Egy percre sikerült is, kint volt, de gyorsabb volt nálunk és visszamenekült :)
A lábaink kezdenek tele lenni kisebb sebekkel, vágásokkal, és elég nehezen gyógyul, mitöbb, minden apró kis tűhegynyi sebecske itt bedagad, bepirosodik, az enyémet még a legyek is egyfolytában lepik, ez némileg aggaszt.
A vízből is kezdünk kifogyni, pont most, amikor már teljesen beállt a rendszer, a sós vizet teának isszuk, ásványvíz (a maradék) nem is nagyon fogy, a sima forralt víz jó fogmosásra, a forralatlan pedig mosdásra.
No azért a kacsa-itatást nem hagyom el. Már napok óta észleltem, hogy a kacsák mindig jönnek, ha mosok, vagy mosogatok, és a lavor aljáról igyekeznek kicsipegetni valamit. Tegnap aztán felfogtam, hogy talán szomjasak, és adtam egy kis vizet – szerintem életükben nem ittak, a falu összes kacsája és csirkéje megrohanta a tálat, kb 20 percig folyamatosan ittak, többször újra kellett töltenem. Ma már úgy tettem mindezt, hogy páran a faluból lássák, hátha jó példa lesz, mindenesetre szokatlan nekik, szerintem nem is tudták, hogy a kacsák tudnak inni, úgy meg voltak döbbenve. Elképesztő.
Nos, lassan elkészül a hal, megyek, megkóstolom, bár az orromon is hal folyik lassan…
