Október 6.
A fiúk reggel korán keltek, és a kihajózó pirogue-okat számolták. Bennünket picit tovább hagytak aludni, cserébe a reggeli-készítésért, ez volt az egyezség. Amíg Claire a palacsintákat sütötte, én a mosatlannal levonultam a partra. Unika, Lulika és Zuliska állandó segítőimmé váltak, bár a 4 év körüli Lulika inkább csak játszik a tányérokkal, de annyi baj legyen. Reggeli után a tegnap óta halogatott mosás következett, bár jól felmérgeltem magam, a foltok egyáltalán nem jönnek ki, és száradás közben mindig le is fújja a szél a ruhákat a földre, így a korábbinál egyre piszkosabbak, homokosabbak lesznek.A mosás után a napi kacsaitatás következett, bár a jószágok egyre szemtelenebbek, már bejárnak a teraszra, sőt, nemcsak a vizet követelik (amennyiből nem tudok eleget adni, minden mennyiséget azonnal eltüntetnek), hanem a „nyomaikat” is itt hagyják ajándékba a konyhánk előtt.
Ma alkut ajánlottam a többieknek: nem pazarolok külön vizet a kacsák itatására, ha mindenki a nekik kinevezett tál felett mos kezet, és egyebeket, hogy mindig kapjanak valamennyit. 
Közben a halászok elkezdtek befelé szivárogni, így nekiláttunk a munkának, hisz a mai nap is a fish catch monitoring jegyében telik.
Hihetetlen jó érzés, amilyen segítőkész egyik-másik ember. Segítenek a halak típusát megtanulni, a nyelv kifejezéseinek kiejtésében is segítenek. Egészen élvezem, ahogyan a helyi köszönésem hallatán
elmosolyodva visszaválaszolnak.
A piacon ismét 10 mangóval rövidítettük meg az árusokat, és egy tizenegyediket kaptunk ajándékba. Claire ismét nem bírt ellenállni a kapiki bonbonnak (mogyoró cukorral összeolvasztva, mint egy tábla csoki). Kettőt akartam venni, de 3 lett belőle, és a mögöttem ácsorgó gyermek kezébe nyomtam a bónuszt, aki örömében nyomban elszaladt vele. Csakúgy, mint 30 méterrel odébb a 11. mangóval egy másik. Úgy látszik, ma adakozó kedvemben vagyok :)
Napok óta hozzá vagyok szokva a botabota megszólításhoz, ami – mint utóbb kiderült, telt/teltkarcsút jelent. Emellett a ’Bonjour Monsieur’-t is megkaptam (Madame helyett). Remek, szóval egy kövér pasi vagyok. Az itteniek segítenek az önképem formálásában, az biztos.
Ma reggel viszont a gyerekek még dalt is költöttek, botabota, mamimami (ugyanazt jelenti ez utóbbi is). Mindehhez tapsoltak és táncoltak. Szürreális. Egyébként ezt nem bántásként teszik, náluk ez úgy tűnik, pozitívum. Emellett az ampela soa (csinos nő) bókot is kapom, szóval lehet, hogy itt kellene letelepednek, hisz a méretes hátsó előnyt jelent. Kaptam is a délelőtt folyamán néhány ajánlatot helyi srácoktól, de egyelőre nem élek velük.
A futás ma is kimaradt – kényszerűségből. A talpamon lévő kis sebek – amikről még mindig fogalmam sincs, van-e bennük valami, tüske, halszálka, akármi, ami a gyulladást okozza, vagy szimplán ilyen nehezen gyógyulnak – emlékeztetnek minden lépésnél, hogy többet ne jusson eszembe mezítláb menni sehová. A bokámon lévő kis sérülés is hüvelykujjnyi lukká nőtte ki magát, és akkorára dagadt, hogy ma már a bokacsontom is csak emlékezetből tudom, hogy ott van, mert látszani nem látszik. A fájdalom még csak hagyján, de kicsit aggódom, mert fogalmam sincs mit kellene tenni, talán bekötni, mert így egész nap a homok és kosz éri, és a legyek is lepik, mindenesetre utálok ilyenekkel foglalkozni. Még várok pár napot, meglátom, mi lesz vele, azután levágom tőből…
Szóval fizikailag azt hiszem az amortizáció egy magasabb fokára kezdek lépni, aminek nem túlzottan örülök, utálom, ha ilyen fizikális korlátok szabnak határt a napi aktivitásomnak.
5 órakor Jonas Capuera bemutatót tartott a parton a falu szélén, Dani és még néhány fiatal, no meg egy seregnyi gyerek kíséretében. Ezután egy rövid játékkal próbálkoztunk, de az itteniek nem igazán értik a lényegét még a legegyszerűbb közösségi játéknak sem, bár élvezik, de meglehetősen káoszos a helyzet.
Mosdás után némi tűz körül beszélgettünk Daniékkal, közben Patricia babát is megkaptam az ölembe, aki bepisilhetett, mert bárhogy is ültettem, a nadrágom nyirkos maradt utána. Dani sötétedés után berántotta a generátort, és beindult a disco. Bár elméletileg ezt a WWF nem engedélyezi nekünk, ezúttal szabályt szegtünk és bementünk a „közösségi házba”. De tánc helyett csak malagasy videoklip nézés folyt. Körbeültünk a földön, és néztük a klipeket. Fantasztikusak, a zene, a táncok, és a felvételek tükrözik mindazt, ami jellemző az itteni kultúrára. Még a botabota dalt is meghallgathattuk eredetiben, merthogy létezik. A kilalake nevű tánc rejtelmeibe is bepillantást nyerhettem, csakúgy, mint a hozzám közel álló fenéktekergetős kininikbe is. Egy fél óra után a klipnézésből azonban elég volt, kijöttünk és a házikó mögött néhány gyerek táncába bekapcsolódtunk inkább. Én már alig vártam, hogy az imént látott csípőrázást élőben is megejthessem, ezt persze nemcsak mi élveztük, hanem a helyiek is…
