Szeptember 25.
Hangulatom hihetetlen, reggelente boldogan ébredek, nap közben pedig hol röpködök a boldogságtól, hol bezárkózom kis világomba. Még nem egészen értem ezt, de először vagyok ilyen „expedíción”, nem tudom mit várjak saját magamtól, reakcióim néha engem is meglepnek.
A helyzet mindenesetre több, mint érdekes. Ahogy 1-2 nap alatt asszimilálódom olyan körülményekhez, amelyeket elképzelni sem tudtam volna, ugyanakkor tudatom még hiányolja az alapvető általam esszenciálisnak vélt feltételek teljesülését – amelyek határozottan nem tudnak itt teljesülni.
A sötét, ami esténként gyertyaoltás után uralja a szobát, elképesztő, sosem láttam még ennyire fénytől vákumszerűen elzárt szobát.
A mai nap az előzőhöz hasonlóan kezdődött, negyed 7 körül ébredés, reggeli, hosszú séta Maromenába a tengerparton. Ma reggel Marko a tegnap tanultakból kérdezgetett, így mire odaértünk, át is vettük a leckét – több-kevesebb sikerrel. Az óra jó volt, egyre több szót tanulunk helyi nyelven. De akárhányszor próbáljuk meg hasznosítani tudásunkat, rendkívül segítőkészen, ugyanakkor nevetve fogadják, gondolom kiejtésünk malagasy nyelven vezo-sara dialektussal hagy némi kívánnivalót maga után.
Ma 1 órakor az Anakaoban már megismert WWF sofőr, Max jön értünk, és a Beheloke-i piacra látogatunk, ahol éppen egy több napos fesztivál utolsó napjának lehetünk tanúi. A maromenai csekély étel-kínálat helyett úgy döntünk, megnézzük azt a fesztivált, biztos több lehetőség van ebédelni. Csak sajnos Max a malagasy időszámítás szerint érkezett, így kb fél 3kor vett fel bennünket. Mindeközben Ramon és Charles verandáján ücsörögtünk a félárnyékban, vagyis sem fürdeni, sem enni nem akartunk, merthogy Max mindjárt jön…
Mire Beheloke-ba értünk, én az éhenhalás szélén jártam. Szerencsére – miután jeleztük, hogy még nem ebédeltünk – Max elvitt bennünket a falu szélére egy étterembe. Francia tulajdonosa van, 11 éve él itt az illető. Azt mondta van hal és rizs, persze jó drágán (átszámolva 1500 Ft/fő, ehhez nem vagyunk hozzászokva, egy hete 100 és 200 Ft-ért eszünk jobbnál jobb ételeket). 5 perc alatt elkészíti. Szuper! Max mondta 20 perc múlva jön értünk – ez az ő időérzékét tekintve jó is lesz. A francia pasi kicsit elszámolta magát, kerek 1 óra után jutottunk ebédünkhöz – Persze már Max is visszaért. De mire visszamentünk a faluba, minden lezajlott, a színdarabnak vége, a piac bezárt. Szóval a semmiért jöttünk. Igaz, ezt a színdarabot még megnézzük majd Befasy-ban és Maromenában is, de akkor is, csalódott voltam, főleg, hogy szerintem a helyiek is…
Jó mérgesen ismét negatív passzba kerültem. És mire hazaértünk, a naplemente már javában folyt, szóval futni sem tudok. Rosszkedvemet szerencsére gyorsan elfújta a szél, 
amint a falubéli gyermekekkel énekelni, számolni kezdtünk közösen malagasy nyelven. Nem tartott soká, a falu vezetőjéhez mentünk, mielőtt besötétedik, hogy egy kis ajándékot átadjunk. Nem bontotta ki, félretette, gondolom az arab kultúrához hasonlóan itt sem illik a vendég előtt kibontani, amit hozott… Korlátozott malgash szókincsünkből fakadóan viszonylag gyorsan távoztunk.
És újabb kellemes meglepetés, ami nem engedte hogy ismét önsajnálatba burkolózzak: 2 kanna vizet kaptunk! Egy részét egyből fel is tettük forralni, mert forralva alkalmas lesz mosogatáshoz, főzéshez (csak kicsit sós, nem vészes). Valamennyit pedig elkülönítettünk egy vödörbe, és egy gyors úszás után Claire-rel végre valahára kipróbáltuk – 3 nap után! – a nekünk készített tusolót. A kb. 3 liter vízmennyiség több, mint elég volt kettőnk tusolásához. Hihetetlen, hogy az ember milyen egyszerűen át tud hidalni problémákat, milyen kevés forrásból is el tud vegetálni. Eddig nem tartottam magam vízpazarlónak, de ezután átértékelem.
A hajam még mindig nem tudtam ugyan megmosni, a tengervíz és homok napok óta természetes frizurát képez fejemen, lassan rasztásodik, de ennyi vizünk nincs. Ez a luxus egyébként is több, mint elég a mai napra, hihetetlen jó érzés tisztának lenni!
Mivel a mai nap nyugis volt, így most végre időm nyílik kicsit elmélyülni az itteni kultúrában – legalábbis amennyit láttam belőle. A nők fejükön viszik a terheket, még egy állapotos nő, kb 7. hónapjában is egy komplett farakást vitt a fején a minap.
Egyébként is megkapó az a nyitottság és odaadás, amivel bennünket fogadtak, a ház, amit átadtak nekünk, ahogyan a falubéliek a falu szélén vártak, a házhoz kísértek, ahol a falu „vezető idősei” vártak bennünket, kagylókkal kirakott „vörös szőnyegen”, a nekünk felállított tusoló…
Nagy a teher, hogy mindezt megfelelően kezeljük, és közben az elvárásoknak megfeleljünk, viszonozzuk valahogyan .
Ugyanakkor elszomorít a helyzet, az itteniek életszínvonala olyannyira alacsony, hogy az állatok felé tanusított alapvető tisztelet hiányzik, és amint látom, egyszerűen tudatlanságuk okozza mindezt. Pl. amikor egy gyerek tegnap egy madárfiókával játszott, és megpróbáltuk elmagyarázni, miért nem játék, nemhogy ő, még az anyja sem értette, mi a kifogásunk, ugyanez igaz a gyerekre aki az újszülött kismacska tetemét hurcibálta farkánál fogva. Ez utóbbinak már mindegy volt, de sejtem, hogy lett vége szegénynek. A madárfiókát pedig nem tudtam hogyan mentsem meg, hisz a fiú aki játszott vele, volt az egyetlen, aki tudhatta, hol a fészek, így nem vehettem el tőle… Persze jópár órára meghatározza a kedvem egy ilyen momentum, és a legrosszabb, hogy itt vagyok, és nem tudom hogyan tehetnék valamit. Az előnye, hogy itt vagyunk, hogy mindenki ránk figyel, ez a program lényege, és most kell, hogy az üzeneteket a „természetvédelem fontosságáról” átadjuk, de nem tudom igazán befogadó-e a lakosság arra, amit mi szeretnénk átadni...
