Szeptember 27.
Már reggel kézzel foghatóan másképp indult ez a nap a többitől. A szokásos 6 óra helyett csak 7kor ébredtem fel. Ez itt igen meglepő. Bár a ház elég sötét ha az ablakok és ajtók be vannak csukva, nem igazán süt be a nap. 
Most először nagyon meleg volt éjjel, talán hozzá kellene szokni a nyitott ablakos alváshoz, de az itt elég rizikós, egyfelől a rengeteg állat miatt (bár azok egyéb réseken is bejuthatnak), másrészről a gyermekek miatt akik a nyitott ablaknál sokszor percekig tanyáznak befelé bámulva – nos, ébredni azért nem szeretnék erre.
8kor elindultunk az egyik helyi halásszal, Staky-val, a saját pirogue-jával – és a 4 porontyával – kivitt mindannyiunkat a szokásos napi halászatához. A pirogue egy igen 
érdekes hajó, egy nagy masszív fatörzsből készült keskeny hajó, egyik oldalán egy kisebb fatörzsre támaszkodva őrzi meg stabilitását. Itt nincsenek ilyen fák, ezeket a hajókat az ország északi részéről hozzák készen. Gondolom nagy érték egy ilyen hajó birtoklása az ittenieknek, de a halászathoz elengedhetetlen.
A pirogue szépen haladt a laguna széle felé, Marko és Jonas is kaptak egy-egy evezőt. Azután hirtelen mosolyogva jelezte Staky, hogy bálnák. Én az ujja irányába néztem, és valóban, legalább 3 bálnát láttam. Nem voltak túl közel, de a farkuk, és az általuk kifújt vízfröccs tökéletesen látszott.
Megpróbáltuk követni a bálnákat, és kicsivel közelebb is kerültünk hozzájuk, de az evezős technika nem egészen megfelelő a bálnák utoléréséhez. Én olyan izgatott voltam, hogy egy idő után kivettem az evezőt a fiúk kezéből – miután ők kellőképp elfáradtak a korábbiaktól, és csak szórványosan eveztek. Persze 10 perc után kiköptem a tüdőm, és azon felül, hogy a bálnák elmentek, és én hulla voltam, 1 perc alatt szégyen szemre tengeri beteg lettem. Én, aki elvileg jól bírom a hajózást, a hányingerrel küszködtem.
Mindenesetre halászunk jelezte, a bálnák Anakao felé távoztak, és 2 nap múlva jönnek vissza reggel. Ebből arra következtetek, hogy nem ritka errefelé a bálna.
Idő közben megálltunk snorkelezni, sok szép hal látványa kárpótolt az elszalasztott bálnákért, bár ezek a korall részek távol állnak az igazi színes korall világtól – persze azt nem bánom, hogy a halászok nem ott halásznak nap mint nap.
Mindenesetre jó volt, bár a merülés sem ment úgy, ahogyan korábban. Elég jól bírtam, de a tüdőm is elszokott ettől, és az éjszaka után bedugult orral ébredtem, így a nátha miatt a fülem is érzékenyebben reagált a mélységre a szokásosnál.
Amíg a vízben voltam, a tengeribetegségem átmenetileg elmúlt, de akárhányszor visszaszálltunk, ismét rosszul lettem. Persze nem szóltam, csak kómáztam magamban a hajó fenekében csendben, remélve, hogy nem rókázom el magam, és Staky 4 gyereke a hátralévő 2 hónap során nem fog ezen nevetni folyamatosan, amikor meglát…
Az egyik megállás során a hálót is kidobta Staky, és a beleakadt halakat kézzel, illetve szigonnyal el is kapta, 4-5 nagyobb halat fogott, ebből az egyiket Marko fogta meg a háló mentén. A legvégén egy tüskés hallal jött fel a felszínre, az a fajta, amely felfújja magát veszélyhelyzetben. Szegény, a szigony végére tűzve puffogó hangokat adott ki még egy darabig…
Közben a többi halásszal is beszélgettünk a vízen, volt, aki tintahalat fogott, volt, aki polipot, és volt, aki homárt. Ez utóbbiból a fiúk vettek is 3 db-ot gyorsan, még kint a vízen, összesen kb 500 Ft értékben mindezt.
Én egy kicsit küszködöm magammal. Egyfelől fantasztikus, ahogyan ezek a halászok a mindennapi betevőért küzdenek, másfelől ijesztő, ahogyan a halakat látom még élve, majd a tányéron. A legijesztőbb pedig, hogy azt hiszem, túl tudnék lépni ezen, és még így is képes lennék megenni. De egyelőre nem akarok.
Délben kikötöttünk, és nekiláttunk az ebédkészítésnek. Szigorúan kétfélét, mivel a fiúk homárt ettek, Claire pedig allergiás a páncélosokra.
Evés után egy kis mosásra is sort kerítettünk. Először, mióta itt vagyunk. A víztakarékosság érdekében amellett döntöttünk, hogy tengervízben kimossuk a szennyest, és a végén kiöblítjük tiszta vízzel, amely elméletileg nem túl sós, Maromenából hozzák, és főzni és mosakodni is azzal szoktunk. Nem tudom, mit csináltunk másképpen, mint a helyiek, de az összes gyerek 1 perc alatt ott termett és szorosan körülállt bennünket, még a nők közül is ketten-hárman lejöttek, és hangos nevetéssel kísérték fárasztó munkánkat. Talán a bugyik-melltartók kivillanása lehetett az oka a mulatságnak, talán nem. De olyan szorosan álltak körbe, hogy gyakorlatilag nem láttam a saját kezem a fejektől.
Ezután kisétáltunk a falu szélére egy 20 percre, hátha lesz egy kis nyugtunk, de nem jött be, az „ördögfiókák” gyorsan ránk találtak :)
Ilyenkor körbeállnak, és néznek, ezzel a helyzettel pedig egyelőre nem nagyon tudunk még mit kezdeni.
Én egy kellemes kocogás mellett döntöttem, még naplemente előtt. Egész messzire eljutottam, persze sok megállással, mivel mindenki megállít közben, a gyerekek belémcsimpaszkodnak, követnek.
Fantasztikus a naplemente, a laguna, amelynek partján Maromena és Befasy fekszik, épp a nyugati parton van, így a lemenő nap minden délután aranyhidat képez a világoskék tenger felszínén.
Azt hiszem kezdek hozzászokni a luxushoz, a tusolás – ami a tengerben fürdés utáni leöblítést jelenti kb 2 l vízzel és egy csészével, amellyel mindezt megoldjuk, - mindennapossá vált. És az ételekkel is nagyon nagy lábon élünk, a zöldségek és az aszalt szilva nagyon fogynak. Talán vissza kellene vennünk :)
De jövő hétvégén tervezzük, hogy 1 napra visszamegyünk Toliara-ba, feltölteni készleteinket, hisz most jobban látjuk, mire van itt szükség.
